Szalonok, pezsgő, bálok, szeretők, pletykák, nagyvilági társaság, a felső tízezer XIX. századi változata. Bulik, kokain, prostik, pletykák és a nagyközönség. A felső tízezer most. És ebben a közegben, akkor is, most is egy nő. Violetta Valery. Az eltévelyedett, a kitartott. La traviata.
Szeptember 24-én mutatták be az Operaházban Verdi Traviata-ját Anger Ferenc újszerű rendezésében. Mai közegbe helyezve semmi sem változik a darab lényegén, csak egy kicsit más szemmel nézzük. Nem az 1800-as évek Párizsát látjuk, hanem bármelyik másik várost a XXI. században, ami népszerű a mai világ Violettái, Alfredoi és Duphol bárói körében. Nem bált látunk, hanem elit partyt fényekkel, ahol még a csapból is Moët Chandon folyik és az úri közönség nem táncol, hanem féktelenül mulat, ahol egy viszony kitudódásától senki sem tart. A vidéki házban sem tud a két szerelmes meglenni, a felső körök világa visszahúzza őket. Végül pedig az akkor szerénynek mondott párizsi lakás helyébe egy albérletet lehetne képzelni, a maradék megtakarításokat meg felválthatná a munkanélküli segély utolsó részlete, amit egy ex-kitartott kap. Két dolog azonban állandó. A szerelem és a halál, ami mindvégig ott lebeg a két főszereplő, Alfredo (Balczó Péter) és Violetta (Miklósa Erika) feje fölött.
Az új rendezésű Traviataban a régi korok társadalmi modorossága keveredik a mai világ elitjének világával. A díszlet és a színpadkép jól tükrözi napjaink világának azon köreit, ahol egy ilyen jellegű darab játszódhat. Minimális, pont annyi, amennyi kellő képen felerősíti a történet mondanivalóját. Az első részben sürgés-forgást, villódzó fényeket és egy partijelenetet láthatunk, amely akár a londoni Belgravia negyed egyik villájában is játszódhatna, majd következik a két szerelmes „egymásra találása” és önként vállalt magánya a vidéki birtokon. A külső sokat nem változott, elvégre gazdagék vidéken is társasági életet élnek. Változni csak a környezet változik. Végül visszatérünk Párizsba – vagy mai szemmel a „nagyvárosi környezetbe” – ahol ismét egy összejövetelt látunk végül, pedig nem marad más csupán a már-már sorsszerűnek tűnő elszegényedés és lecsúszás. És Violetta még a húsz frankját is eltékozolja élete utolsó leheletével.
A zene nem egyből a felvonások elején indul, mindkétszer néma színpadi játék előzi meg, mintegy felvezetve az adott rész témáját, kezdőjelenetének hangulatát. A zenekar (Madaras Gergely pálcája alatt) szépen szól, nem nyomja el az énekeseket, akik a tömegjelenetekben kissé erőtlenebbnek bizonyultak, ám a kettősöknél és szólóknál rendkívül energikusan énekeltek. A rendezés talán legérdekesebb eleme, hogy rendkívül izgalmasan operál a hanghatásokkal. Úgy tűnt olykor, mintha a zenekar nem is az árokból szólt volna, ezzel pedig megteremtődött a jóleső titokzatosság érzése.
Végül nézzük meg a karaktereket! A világ, amiben élnek rettentő felszínes, mindenki csak a külsőt, a látszatot tartja szem előtt – ismerős ügye? Az a fontos, hogy kinek milyen fényűző a villája, mekkora partit, bált tud rendezni, és nem utolsó sorban, hogyan áll társaság elé. Egészen pontosan, hogy milyen partnert tud felmutatni. Talán a felszínesség abszolút fókuszba helyezése az, ami miatt kevésbé láthatunk bele a karakterek lelkébe, így motivációikat is csupán egy távolabbi nézőpontból igyekezhetünk megérteni, az áriák szenvedélyessége ugyanakkor mindenkiről megmutatott valami igazán fontosat. A legnagyobb fejlődést egyértelműen Violetta és Georges Germont (Alexandru Agache) kapcsolatában érhetjük tetten. A nő először haragszik az idősebbik Germont-ra, de kedvese iránt érzett szeretete révén ő is apjaként tekint rá, igaz, e mögött még munkál némi dac és harag is. A történet végén aztán mindketten megnyílnak és megbocsátanak egymásnak. A kérdés persze áll: nem túl késő már?
Éppolyan gyorsan zárom le az írást, mint Verdi a Traviatát. Az opera egy kiváló vasárnap esti program volt, könnyed, fülledt hangulatú, néha popkulturális elemekkel, mint például a sokakat megmosolyogtató, hírnökként alkalmazott, összezavarodott John Travolta. A koncepció más lett, a darab és a zene maradt ugyanaz, akár csak a felső tízezer világa. Régen is, most is ugyanolyan, csak a környezet és az igények változtak.
Békési Botond
Fotók: opera.hu
