Beethoven, Mozart, Bach, Vivaldi, Wagner és a többiek. Mindenki számára ismerősen csengő nevek. Akár csak a Für Elise, a Négy évszak vagy a Walkürök lovaglása, esetleg az Egy kis éji zene. Mind-mind ismert és unalomig fújt, sokszor már a hashajtó és emésztéssegítő reklámokban (!) is feltűnnek. És igen, sokak számára a komolyzene csak ennyit takar. Vagy legjobb esetben egy réteg zenéjét. Pedig ez a zene mindenkihez szól és ez a zene mindenkié. Ez a zene nem a szmokingban és nagyestélyiben parádézó és órákat hangversenyteremben töltő "hiperművelt" elit muzsikája.
Napjainkra a komolyzene tényleg csak egy bizonyos réteget elégít ki. De miért? Mi az, ami miatt egy átlagember manapság már nem ül le a fotelba meghallgatni egy szimfóniát, esetleg megnézni a tévében egy operaközvetítést? Minden bizonnyal azért, mert rengeteg időt vesz igénybe. Emiatt az időigényesség miatt kezd kiveszni a mindennapokból a minőségi zenehallgatás. Ellenben, ha mégis egy órácskát szánunk a napunkból erre az elfoglaltságra, fogadjuk meg Daniel Barenboim karmester tanácsait a zenehallgatáshoz kapcsolódóan.
Három dolgot szeretnék kiragadni ebből az öt percből:
- Mielőtt zenét hallgatnánk, tegyünk félre mindent. Telefont, felesleges gondolatokat, bármit, ami zavaró lehet.
- Zenehallgatás előtt adjunk magunknak egy perc teljes csendet, hogy fel tudjunk készülni, gondolatainkat a zenére tudjuk irányítani.
- Amint elkezdődik a darab, ragadjuk meg az első hangot és hagyjuk, hogy sodorjon minket a zene egészen az utolsó másodpercig.
Ez mind nagyon szépen hangzik, aztán ha egy bátor és nyitott, ámde a komolyzene berkeiben ismeretlen vállalkozó megpróbálja, nem biztos, hogy jól sül el a dolog. Ezt a pontot szeretném egy kicsit kifejteni, mivel ez a másik oka annak, hogy sokan nem hallgatnak klasszikusokat. Ez az ok pedig nem más, mint a rossz tapasztalatok. Egy kellemetlen zenei élmény egy életre megutáltathatja az emberrel az ilyesfajta szórakozást. Lehet, hogy Wagner zenéjét tartják a zeneirodalom csúcsának, hiszen a Gesamtkunstwerkben kiteljesedik valamennyi művészet. De biztos jó ötlet-e egy "kezdőt" egyből beledobni az ennyire mély szellemi-vízbe? (Ide jönnek a Parsifalon elalvókról és az Istenek alkonyáról kivonulókról, valamint a Trisztán és Izoldát látványosan végigunatkozó gyerekekről szóló rémtörténetek.) Visszatérve a tárgyhoz: nem, egyáltalán nem jó ötlet egyből ezzel kezdeni. A komolyzene igen széles spektrumon mozog. Van rövidebb, van hosszabb. Van ami gyerekesen egyszerű és van, aminek a tartalma komolyabb felkészülést igényel. A választék – majdhogynem – kimeríthetetlen.
De mivel is kezdjük el? – merül fel a kérdés ilyenkor. Semmiképpen se túl hosszúval és bonyolulttal. Legyen könnyed, zeneileg változatos hangzású és nem túl hosszú. Példának okáért egy Haydn szimfónia, egy Mozart divertimento vagy egy csokorra való Vivaldi versenymű. Ezekkel a darabokkal nem igazán lehet mellényúlni. Háromnegyed óránál egyik sem hosszabb és nem kell hallgatás közben bonyolult motívumokat és formákat fejben kibogoznunk, és komoly háttértartalommal sem kell szellemileg megküzdenünk. Egy idő után eljön a pillanat, amikor másra vágyik az ember. Több tartalomra, más hangzásra. Ezután következik a szintlépés.
Szintlépés, de mi alapján? Személyes tapasztalatom, az, hogy egy-egy ilyen váltásnál mindig újrakezdődik az egész, csak egy másik korszakkal és másik szerzőkkel. A barokk és korai klasszicista párosítás után picit tovább megy az ember az érett klasszicizmus és a romantika felé. És itt jön képbe Beethoven, aki már nem igazán klasszicista, de még nem romantikus. Beethoven mellett a zenében nem lehet nem elmenni (érdemes elolvasni Leonard Bernstein, Miért pont Beethoven? című írását). Beethoven már sokkal tartalmasabb, mint az elődök és sokkal merészebb is zeneileg. A maga korában egy lázadó volt – micsoda polgárpukkasztás egy menüett tételt scherzová gyorsítani! – zenei megoldásaival; és ez a lázadás még mindig, a halála után 189 évvel is érződik a munkáján. De mit is hallgassunk Beethoventől? Én rávágnám, hogy bármit, ami egy nem túlságosan árnyalt válasz lenne. Beethoventől kezdetnek érdemes meghallgatni pár szimfóniát (például az Eroica-t vagy a hetediket), aztán ott van temérdek zongoradarab is. Zongoraművekből kezdetnek a No.8-as Pathetique szonáta, aztán talán a No.23-mas Waldstein, aztán ha nagyon keménynek érezzük magunkat akkor a No.29-es monstre darab, a Grosse Sonate für das Hammerklavier (ami majd' egy óra hosszú és egy igazi barangolás a zongorán). És végül, de nem utoljára a versenyművek, amiből nekem abszolút győztes az ötödik zongoraverseny (közismertebben az Emperor) és Beethoven egy szem hegedűversenye. Beethovennel nagyon sokáig (NAGYON sokáig) el lesz az ember, mire teljesen felfedezi.
Beethovennel gyakorlatilag betetőzött a klasszicizmus. Hova tovább? Ideje felfedezni a romantika világát. Schubert, Mendelssohn, Brahms és sokan mások. A romantika korai stádiuma nekem nem igazán asztalom, de innen is van pár mű, amit kedvelek és egy újabb szintlépésre megfelelőek. Ilyenek a Schubert dalok (először szigorúan csak zongora kísérettel), akár csak az elmaradhatatlan Pisztráng, aminek a quintetje is nagyon kellemes. Vagy a Goethe verse ihlette Rémkirály (aminek Berlioz-féle hangszerelése zseniális). Az érettebb romantika már sokkal kézzelfoghatóbb. Ebből az érából kihagyhatatlan Brahms, akit máris két csodálatos zongoraversenyhez és egy hegedűversenyhez kötnék. Brahms zenéjében valahol mindig ott bujkál egy kis melankólia és merengés, ami valahogy ad egy fajta jellegzetes hangulatot neki. Aztán a romantikus zene egyik csúcsa, Berlioz-tól a Symphonie Fantastique, ami akár csak a címe, fantasztikus!
A romantika késői korszakához már komolyabb befogadóképességre lesz szükségünk. Ekkorra minden – főleg a szimfonikus zene – megnövekedett és összetettebb lett. Türelmesnek kell lennünk a romantika ezen részével, mivel itt más tényleg szövevényes dolgokról beszélünk. Ismerkedjünk meg a szimfónia-monstrumokkal és Gustav Mahlerrel. Mahlert megismerni és megszeretni bonyolult folyamat. Én olyan 12-13 évesen kezdtem kacsintgatni a zenéje felé, több-kevesebb sikerrel. Eleinte borzasztó laposnak és rendszertelennek tartottam, hosszúsága miatt pedig vontatottnak. Aztán pár év alatt szépen beértem hozzá és végérvényesen az egyik legkedvesebb szerzőm lett.
Mahler zenéje rendkívül árnyalt, érzelemgazdag és megrázó. Minden esetben katartikus élmény hallgatni. Ha meg szeretnénk ismerkedni vele, próbálkozzunk az első szimfóniájával, aztán a negyedikkel. Ezek még nem túl hosszúak és tartalmilag is egyszerűbb befogadni. Majd az ötödik szimfónia, ami már egy nagyobb volumenű darab. És mindezek után jöjjenek a legmélyebbek: a csodálatos harmadik, aminek utolsó, adagio tétele egyszerűen felemelő, vagy a megrázó második, "Felrámadás" szimfónia, amiben egy személyes tragédiának ad hangot. Vagy a tragikus hatodik, amiben saját halálát és a haláltól való félelmét fejezi ki. A monumentális nyolcadik és végül, mint beteljesedés, a jóslatszerű kilencedik. Mahlert nem lehet szavakkal leírni. Mahlert érezni kell. Mahlert meg kell élni.
A romantika legutolsó hulláma után egy olyan zene következett, amivel még nem igazán voltak jó tapasztalataim. Egyszerűen a modern daraboknál már úgy érzem, hogy a zene elvesztette zeneiséget és már nem ad át érzelmeket. Minden kaotikus és átláthatatlan. Hangok összevisszasága. A modern kor zenéjét kiüresedettnek érzem. De itt is van egy modern-kortárs szerző, aki, még ha elég sajátos hangzásvilággal is, de zenét ír. Ő pedig Philip Glass. Philip Glass érdekesen vegyíti a klasszikus zenekari hangszerelést a modern kor zenéjével (például szintetizátorok használata). Stílusa minimalista, hangzása pedig mintha matematikailag lenne megszerkesztve. Érdemes tőle meghallgatni második szimfóniáját, a The Light című művét és zongora etűdjeit.
Mit tegyünk hát, ha nem érezzük azt, hogy a modern és a kortárs komolyzenével megismerkedjünk? Utazzunk vissza. Fedezzünk fel a barokk szerzőket, a névtelenségbe burkolózó kis-romantikusokat és a késői romantika alig ismert szerzőit, mint Joachim Raff, Franz Schmidt vagy Hans Rott. Nagy élmény lesz.
Fentebbi írásomban nem törekedtem a teljességre a zeneszerzők felsorolását illetően. Felesleges is lett volna, hiszen annyian vannak és mindahányan csodálatosat alkottak. Főleg szimfonikus és kamarazenére szorítkoztam. Az opera már egy másik cikk lenne. Kellemes ismerkedést és jó zenehallgatást!
Békési Botond
