A Kutyaharapás színlapja mindent azonnal megígér, amit egy színházi előadástól csak elvárhatunk: remek színészek, biztos kezű rendező és a kortárs magyar valósággal igencsak bizalmi viszonyban lévő drámaíró. Ráadásként itt van még Tarantino is, aki jó előre felskiccelte a történéseket – tisztességes vállalkozás ez, semmi kétség.
Tisztességes, idézőjelesen persze, hiszen mégiscsak bankrablásról van szó, még ha csak félsikerű is. Maradt ugyanis Tarantino első nagyjátékfilmje, a Kutyaszórítóban alaptörténete, megspékelve magyar popkulturális utalások tömkelegével és természetesen egy nagy adag össztársadalmi cinizmussal is. Tény: Székely Csaba egy percig nem fogta vissza magát, valódi ámokfutás ez a szöveg, az már más kérdés, hogy vajon ez segítette-e vagy sokkal inkább gátolta a drámai cselekmény kibontakozását.
Már az rendkívül sokat elmond az adaptáció alaptermészetéről, hogy a gengszterbanda tagjait nem színek, hanem nemzetiségek jelölik: van itt Szerb, Cigány, Zsidó, Román és Ukrán is, ráadásul mindegyikükhöz igen élénk jellemfestő attribútumok társulnak, így ha nem is ismerjük az eredeti kultfilmet, azonnal nyilvánvaló, hogy valami nem stimmel – spicli van a házban. Ennek a alaphangulatnak természetesen Varga-Járó Ilona díszlete is kiválóan aládolgozik: a karakterek többnyire egy rácsos, rideg pincében mozognak, amely ugyanakkor tetszés szerint alakul át temetővé, plakátokkal teleragasztott utcává vagy éppen Dzsóbácsi irodájává. Egy bizonyos: akárhol is vagyunk, mindenhonnan kikacsint ránk a kis magyar valóság.
Mi pedig nevetve üdvözöljük, ahogyan azon is kellemesen elmosolygunk, hogy a realitás rendszerint átfordul a halálközeli állapot kábulatába, ugyanis a flashbackekkel aktívan operáló történetet a bankrablás során lövést kapott Szerb (Nagypál Gábor) víziói strukturálják. A tévéképernyőn időről időre megjelenik Pálmai Anna, a Dead Line Airlines légiutas-kísérője (ha úgy tetszik: halálangyala), aki szándékosan túlzó mimikájával kommentálja az eseményeket és konferálja fel az egyes emlékképeket – paródia ez a legjavából, ám a szellemes alapötlet ellenére a megoldás nem tud a dramaturgiai mentőkötél szerepénél többet betölteni, így egy idő után még az oly imponáló groteszkség is lekopik róla.
Ez a fajta túlhasználtság nem egyedi az előadáson belül, sőt mondhatnánk, hogy ez a Kutyaharapás valódi betegsége. Székely Csaba ugyanis véresen komolyan vette a film szövegének alaptónusát, amely rekordokat döntött a maga 252 fuckjával, így a „mocskosszájú gengszterdráma” műfajmegjelölésből nem a dráma, hanem a mocskos száj került előtérbe. Ez azonban maximálisan megfosztja a dialógusokat a másodlagos tartalomtól: bár Tarantino filmjében is azonnal rendelkezésre áll a szövegrészek egyszerű, primer értelmezése, ugyanakkor minden mondat mögött megbújik a ’90-es évek Amerikájának életérzése és a fogyasztói társadalommal szembeni cinizmus, addig itt a Székely Csaba által megrakott tétek szépen lassan elúsznak, mert a káromkodások végtelenek tűnő egymásra licitálása korai – és nem egyszer nehéz – szülésre kényszeríti a drámai dialógusokat. A nagyotmondás az elsődleges, a nyelv megrögzött csúcsra járatása, ám épp ez az oka annak, hogy maga a cselekmény egészen egyszerűen devalválódik: a szórakoztatás központi szerepe eltompítja a feszültséget, így fájóan nem csattannak azok a pofonok, amiknek márpedig csattanniuk kellene.
Ebből kifolyólag a helyszín is csupán annyit tud jelezni, hogy itt vagyunk Magyarországon, ám arról nem igazán esik szó, hogy mi is van körülöttünk pontosan. Elhangzik ugyan nem egyszer Soros György neve is, ahogyan egy-két másik miniszter is megkapja a magáét, ám ezen aktuálpolitkai utalások nagy része nem szervesül a történethez, ez a fajta reflektálatlanság pedig nem színezi, hanem gyengíti az előadást. Kétségtelen hát, hogy a Kutyaharapás innentől voltaképpen a színészi játékon áll vagy bukik – és minden hiba ellenére mégiscsak azt kell mondanunk, hogy áll, még ha remegő lábakon is.
Többnyire karikatúrára hajazó alakításokat látunk ugyan, ám ezek jó része olyan virtuóz, hogy képesek vagyunk szemet hunyni a klisék felett is. Kaszás Gergő túlmozgásos, hektikus Cigánya már önmagában olyan bravúrjáték, amiért érdemes volt megszületnie az előadásnak, Nagypál Gábor pedig bőséges színészi eszköztárának hála ugyancsak képes összetett figurává emelni a Szerbet – voltaképpen ő az egyetlen, aki nem csupán a felszínt kapargatja, bár nagy mélységek megmutatására neki sincs sok lehetősége. Vele ellentétben Mucsi Zoltán nem aknázza ki maximálisan a lehetőségeit, játéka folyamatosan az erőtlenség és a kirobbanó energikusság két végpontja között mozog. Fodor Tamás sem tud több lenni jópofa szélhámosnál, ám ez ebben a világban több mint elegendő, a fiát alakító Bercsényi Péter játéka pedig kivételesen meggyőző és árnyalt. Az Ukránt megformáló Király Attila többnyire az alapkarakterével fakadó megállíthatatlan erőből dolgozik, méghozzá igen érzékletesen, Katona László teszetoszasága és értetlensége szintén mesteri, ahogyan az epizódszerepekben feltűnő Kovács Krisztián és Kardos Róbert is mindent megtesz, hogy pozitív oldalra billentse az előadás mérlegét.
És ott van persze Szikszai Rémusz is mint Zsidó, ám ezúttal elsősorban rendezői érdemei domborodnak ki. A nyilvánvaló örömjáték közepette ugyanis professzionális karmesterként irányítja a szálakat, miközben a messzemenőkig kiaknázza a tér és a szöveg adta lehetőségeket: pörgős, szimultán jelenetek, gyors váltások, folyamatos ide-oda pingpong – egyszóval megteremtődik a káosz tökéletes ritmusjátéka. Ebbe a szeszélyes hullámzásába pedig örömmel vetjük bele magunkat, visz a lendület, még akkor is, ha csak érinteni tudjuk a Ká-Európa felszínén úszkáló mocskot. A sajnálatos valójában az, hogy ez az alkotógárda képes volna arra is, hogy nyakig megmártózzon mindebben, éppen ezért a színészi remeklések ellenére is kissé olyan utóíze van mindennek, mintha még csak most tanultunk volna meg úszni. A bójánál tovább nem megyünk. Majd legközelebb jöhet a mélyvíz.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Mészáros Csaba
