Rohanó, kapkodó, önző világunkban jól esik, ha néha megpihenhetünk és elgondolkodhatunk. Nyugodtan, higgadtan, csendben. Mindenfajta külső zajok vagy belső hangok nélkül. Ha pedig a gondolatainkat képesek vagyunk megosztani egymással egy beszélgetés, egy párbeszéd keretében, az a leginkább jóleső érzés mindannyiunk számára. Az interakció okozta öröm és felszabadultság. Nem vizsgáljuk egymáson a különbségeket, hanem meghallgatjuk egymást. Hiszen mindenki véleménye egyaránt számít. Hiszen mindannyiunk személyes története valahol, valahogyan visszaköszön és/vagy tükröződik a másikéban.
A Társadalmi Párbeszéd Színházat (TPSz) vezető Vitakultúra Egyesület csapata megalakulásuk óta azon fáradozik, hogy a kényesebb vagy hétköznapibb fogalmakról, témákról gondolkodjanak együtt, a közönséggel. Céljuk, hogy mindenki véleményét egyaránt meghallgassák – ennek mentén pedig sikerüljön úgy alkotni egy viszonylag közös nézőpontot, hogy közben mindannyian szubjektív tapasztalatot szerzünk és egyéni módon éljük át az eseményeket. Jelen esetben fogyatékkal élők és nem fogyatékkal élők vannak együtt, egy helyen, ám különböző élményekkel és eltérő módon megélt élményekkel. Az idei évben, április 10-én a 25 éves KézenFogva Alapítvánnyal karöltve megrendezett fórumukon a méltóság kérdésköréről beszélgettünk a társulati tagok, a moderátorok és végül – de nem utolsó sorban – a playback színházi forma segítségével.
A rendezvény helyszíneként szolgáló Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér nagytermét nagyjából megtöltötték a budapesti és vidéki intézményektől (Down Alapítvány, Mátrai Szeretetszolgálat, Evangélikus Szervezet stb.) érkezett pedagógusok, fejlesztők, (szellemi vagy testi) fogyatékkal élő és nem fogyatékkal élő fiatalok, továbbá egy-két (érintett) szülő. Rózsa Dániel, a Vitakultúra Egyesület elnöke köszöntője, majd a kezdő, közösségépítő kérdések után a körülbelül hat órás esemény két irányítója, a TPSz két alapító tagja, Somogyi Bea és Donáth Attila bevezette a közönséget a playback színházi forma rejtelmeibe. Leírva egyszerű a műfaj: alapvetően a társulat személyes hangulatokat, érzéseket, élményeket, történeteket játszik vissza. E visszajátszásokhoz legtöbbször a közönség egy-egy tagjától szereznek ihletet és inspirációt oly módon, hogy egy-egy témával kapcsolatban, az adott játékvezető által megfogalmazott kérdések mentén gondolatokat és érzéseket oszt meg a nézők egyike a társulattal. Később, egy pár perces jelenetben ezek a benyomások válnak láthatóvá és/vagy hallhatóvá a társulat tagjainak köszöngetően. Hiszen a kimondott szavaink is csak pár percig tartanak. Ezekben a jelenetekben egyszerre vannak jelen a színészek személyes interpretációi és a néző által megfogalmazott mondatok, érzések.
A bemelegítés, valamint a „közös tükrünkről” való tapasztalat megszerzése után hosszabb beszélgetés és eszmecsere zajlott le a közönség tagjai és a meghívott vendégek között. E vendégek mindegyike érintett volt valamilyen módon a mindennapi emberi méltóság megadása, megszerzése, megtartása és megléte kapcsán. Amíg Csángó Dániel, inkluzív kutató arról beszélt, hogyan és miként kellett egy baleset következtében kerekesszékkel újrakezdenie mindent, és hogyan tudta „megtanulni”, magáévá tenni az egyenrangúság érzését, addig egy szülő nagyobbik, autista gyerekének az oktatásban való elhelyezésével, annak nehézségeivel és akadályaival kapcsolatban osztotta meg olykor fájdalmas és szívszorító tapasztalatait. Kovács Éva, a KézenFogva Alapítvány szakmai vezetője a motiváció létéről és/vagy nemlétéről, a jó segítségnyújtás igényéről és a kategorizálás helyességéről gondolkozott hangosan, majd a többiekkel együtt a szellemi és/vagy testi fogyatékkal élők álláslehetőségeit, a munkaerőpiacon lévő „értéküket”, munkaképességüket boncolgatta a közönséggel történő beszélgetés során. Különbözőek voltak az irányok, ám a forrás egy volt: hogyan és miként tudunk ma méltósággal élni, és mit jelent egy vak egy Down-kóros vagy (látszólag) ép embernek a kifejezés: emberi méltóság?
A NemAdomFel Bár Budapest első olyan helye, amelyet fogyatékossággal élő emberek alapítottak, és amelyben maguk a fogyatékossággal élő és megváltozott munkaképességű emberek készítik és szolgálják fel az ételeket és italokat, és közreműködnek a programok szervezésében és lebonyolításában is. Az általuk felszolgált hideg, svédasztalos ebéd után a négy, előzőleg közösen kiválasztott irány/témakör szerint egy-egy vezető segítségével kiscsoportokba rendeződtünk. Miután egy kerekasztal-beszélgetés során általunk megfogalmazott szempontokat a folyamatvezetők listába szedték a közönség segítségével, a teremben létrejött „kiscsoportok” valamelyikéhez kellett csatlakoznunk. A megalakult témacsoportok – vagyis a Motiváció, a Miért pont én?, a Hiteles társadalmi párbeszéd és a Hogyan segítsük egymást? – tagjai a megadott fogalmat/ kérdéskört a társművészetek valamelyikével (rajz, zene, színházi jelenet) vagy a szó erejével, beszélgetéssel dolgozták fel. Felmerültek új kifejezési formák, elfojtott érzelmek bukkantak felszínre, eddig végig sem gondolt cselekedetek és szavak láttak napvilágot, valamint új szakszavakkal lettünk gazdagabbak. A beszélgetések és a kiscsoportos foglalkozások során rengeteg impulzus, élmény ért minket, amelyek révén új gondolatok, érzések, nézőpontok alakultak ki bennünk. Ennek az érzékenyítési folyamatnak szép lezáró motívuma volt az újabb playback színházas „rész”– azaz: előadás, ahol már hosszabb, részletesebben elmesélt történeteket játszott vissza a társulat. Érdekes volt kimondott szavainkat, érzelmeinket, az eseménnyel kapcsolatos elvárásainkat azonnal viszont látni a színpadon mozdulatokban, hangokban, formációkban. A zenei aláfestésnek köszönhetően, valamint Csángó Dani folyamatos tolmácsolása közben a látássérült vendégek is részesei lehettek az élménynek.
A rendezvény Maróti Dénes hétköznapi tárgyak ihlette installációiból rendezett kiállítással végződött, amely a délután folyamán közösen és együtt megsütött tortánkon maga volt a hab és a meggy egyben. A különböző személyiségek személyre szabott keddi délutánja volt ez a Mit mondasz? – Méltóság c. rendezvény. Nehéz és nehezen megfogalmazható, talán még ma is tabunak számító témák merültek fel az emberi létről, a tartásról, a küzdésről, a különböző módon megélt helyzetekről, megnevezésekről és címkékről, helyes segítségnyújtásról és egymás megértéséről. Sokszor nem akarunk erre időt szánni, ám a TPSz, a KézenFogva és a Vitakultúra a fórumon lehetőséget teremtettek arra, hogy beszélgessünk. Ezekről a témákról, a méltóságról, de akár sok minden másról is. Időt teremtettek arra, hogy leüljünk, és meghallgassuk egymást. Hogy mindenki egyformán oszthassa meg véleményét, és leljen meghallgatásra. Figyelemmel, hallgatással, koncentrációval és folyamatos reflexióval ily módon képes megvalósulni „élőben” a (magyar) társadalom párbeszédének színháza, amelyben egyszerre vagyunk nézők és játszók, résztvevők és alkotók.
Németh Fruzsina Lilla
