Néha, talán túlságosan is ritkán előforduló pillanatokban az ember azt érzi, hogy jó helyen van jókor, és nincs semmi, amiért odaadná azt a tökéletes percet, órát, amelyben elmerül. Még akkor sem, ha ez a tökéletesség egyszerre mosolyogtat és rendíti meg a világunkat. A Centrál Színház egyik igazán különleges darabja, A kutya különös esete az éjszakában pontosan ilyen érzelmeket ébreszt fel.
Már a dráma legelső jelenete is megrázó momentummal indul: Christopher megtalálja a szomszédban lakó nő kutyájának, Wellingtonnak a tetemét. Azonban a kutya nem természetes halált halt: vasvillával ölték meg. A kamasz fiú lelke nem nyugszik addig, amíg meg nem találja a kegyetlen tettest, s a cselekményből végül egy megrázó detektívtörténet kerekedik ki, amely szinte minden mozzanatával újabb és újabb kérdést állít fel. Ám jönnek a válaszok is, de mégsem úgy, ahogyan azt várnánk. Nem, ebben a drámában semmi sem úgy történik, ahogyan arra számítani lehetne: minden sokkal erőteljesebb és felkavaróbb, a válaszok is csak tovább fodrozzák a hömpölygő titkok óceánját.
A helyzetet még bonyolultabbá teszi az, hogy Christopher Asperger-szindrómában szenved. Ez a betegség természetesen átitatja szülei életét is, s valójában egyedül az ő világa az, amely mindig a helyére kerül, miközben folyamatosan darabokra hullik a gondosan felépített, nyugodt környezet. De nem is lehetne ez másként, hiszen Christopher számára minden egyszerűnek tűnik: fekete vagy fehér. Igazság vagy hazugság. Bizalom vagy félelem. Nincs átmenet. Ebbe a hihetetlen egyenességbe próbál kétségbeejtő erőfeszítéssel beilleszkedni a fiú apja, Ed, ám az ő lélektana csak még tovább árnyalja a cselekményt. Judy, az édesanya szintén embertelen módon próbálja megérteni fiát, - még akkor is, ha teljességgel felőrlik őt a nehézségek, s szinte örökös kálváriába taszítják - akinek pillanatról pillanatra alakul át érzelmi állapota, egészen hihetetlen gyorsasággal vált őrjöngés és harmónia között. A szülők olykor hazudnak, s menekülnek is, ám mindez érthető, hiszen elképzelhetetlenül nehéz és fájdalmas lehet nekik az, hogy nem érinthetik meg egyetlen fiukat, - sem fizikailag, sem átvitt értelemben – akit keservesen szeretnek. S nemcsak közel kerülni nem tudnak hozzá, még megvédeni is képtelenek, mert Christopher élni akar, saját értékrendszere és elvei vannak, személyisége valójában igen céltudatos és kiforrott, még akkor is, ha igazán erős kötelék egyedül a patkányához fűzi. A fiú a történet előrehaladtával kamaszból felnőtté érik, bár kérdés, hogy valójában volt-e tinédzser a szó hétköznapi értelmében, hiszen fogyatékossága ellenére intelligenciája magasan az idősebbek fölé emeli őt, jelleméből adódóan valószínűtlen természetességgel mutat rá egyszerű igazságokra, amelyeket nem veszünk észre, s néha-néha arra is rávilágít, hogy a hit és az élet alapvető kérdésire nincsen megfelelő válasz. Ezt az egyre fokozódó feszültséget kedves humor enyhíti, de a humor is csak fokozza a meghatottságot.
A színészek hihetetlen mélységeket hoznak felszínre, Kovács Krisztián játéka az átalakulás olyan fokát vetíti elénk, amely a világ bármely színpadán megállná a helyét, s nem csupán önmagára korlátozza ezt a metamorfózist, szédületes színészi erejével kiterjeszti a nézőkre is, akik a legelső pillanattól kezdve együtt lélegeznek az autista fiúval. Pokorny Lia nagyszerűen alakítja a saját érzelmeivel küszködő anyát, és Scherer Péter hitelessége is vitathatatlan. A művészi tökéletesség magasiskolájával ajándékoz meg minket minden egyes mozzanat, s ebben nem csekély szerepe van a rendezői elgondolásnak.
A darab egyszerre tárja fel a múltat, viszi színpadra a jelent, s villantja fel a jövő egyre szilárdabban körvonalazódó képét. Ugyanis a dráma Christopher e mondatával zárul: Ez azt jelenti, hogy bármire képes vagyok ugye? S a kérdés ott vibrál a levegőben magányosan, felelet nélkül, mégis minden néző a legalázatosabb hittel rábólint: igen, bármire képes. Én pedig úgy érzem, nemcsak ez a különös fiú érhet el a világon mindent, amit csak szeretne, hanem maga a színház is. Amíg van igazán fontos üzenetet hordozó teátrum, addig minden rendben van, addig minden megmenthető.
Dézsi Fruzsina
Fotók: www.centralszinhaz.hu
