A Mese az igazságtételről avagy a hét szamuráj nemcsak elénk vetíti a közismert mesét, hanem kíméletlenül megmutatja a kortárs valóságot is: a társadalmi feszültségeket, az együttélési problémákat, a megélhetési nehézségeket, és az egyre többeken eluralkodó kiábrándultságot. A fegyelmezett, objektív előadásról a rendezővel, Polgár Csabával beszélgettünk.
A film rendezői koncepciója mennyiben ösztönzött téged?
Legfőképpen a karakterek ábrázolásmódja inspirált. Kurosawa rendkívül érzéki eszközhasználattal és beállításokkal mesél. Fontos szerepük van a természeti elemeknek, és annak a megható naívságnak, ahogy a falusiakat ábrázolja. A bonyolultág tehát nem a játékmódban rejlik, hanem magában a kérdésfeltevésben és a két világ találkozásában. De a film csupán kiindulópont számunkra. Azért volt szükség ilyen erős alapanyagra, amelyről már mindenkinek van előképe, hogy a dokumentumrészt bele tudjuk illeszteni.
Van a filmnek olyan gondolati rétege, amit nem akartál átvenni, mert már nem érezted aktuálisnak?
Ez egy mese az összefogásról, a harcról, a jó és rossz közötti ellentétről, ami mindig aktuális marad. Ugyanakkor a Kurosawa-film alapvető mondanivalóját nem akartuk megjeleníteni, az egy külön réteg, amit az hozzá tud tenni a történethez, aki ismeri az eredetit. Valójában a negatívja érdekelt az egésznek: meddig vannak a határok önmagad megvédésénél? Tényleg megteheti-e valaki akármelyik oldalon, hogy fegyvert fog a kezébe? Van a történetben egy közösség, amit megtámadtak, és ezért azt hiszik, hogy nincs más menekülőút, minthogy fegyveres embereket béreljenek fel. A szamurájokat nézőként mindenki abszolút pozitívan értékeli, hiszen megmentik a völgylakókat egy erőszakszervezettől – miközben ők maguk is azok. A kérdés pedig az, hogyha ezt erőszakszervezetet belehelyezzük a mai Magyarországba, ugyanúgy értékeljük-e, mint a mesében?
A támadóknak azonban lőfegyverük van, a szamurájuknak pedig csupán kardjuk. Felvetődik hát, hogy lehet-e reális esély a győzelemre?
A filmben is roppant fontos ez a különbség a két fél között, hiszen a szamurájok ráébrednek, hogy el kell venni a támadók puskáját, mert az ellen nem tehetnek semmit. Itt valójában a bátorságon van a hangsúly. A filmmel való párhuzamvonás ott borul fel, hogy az előadásban fantom ellen harcolnak az emberek, tehát nem tudják, mivel állnak pontosan szemben. Ez kapcsolódási pont a romagyilkosságokkal, hiszen azoknál sem lehet tudni, kik és miért tették, vagy, hogy mikor jönnek legközelebb – egyszóval a kiszámíthatatlanság teljes. Annyi biztos, hogy a cél a minél hamarabbi elmenekülés volt, ezért általában az utcavégi házakat támadták meg.
Emiatt a kapcsolódási pont miatt emelted bele pont a tatárszentgyörgyi esetet a darabbal?
Ez a gyilkosság a legismertebb, és valóban ez állítható leginkább párhuzamba a mesénkkel, amelyben lelőnek két embert. Az az érdekes, hogy hogyan hat ránk egy mese, vagy miként nézzük magát a mesét. Egy ismert példával élve, ha levetítik nekünk a Piroska és a farkast, akkor vajon ugyanúgy érezzük-e magunkat, mintha rögtön utána látnánk azt is, ahogyan egy farkas szétmarcangol egy gyereket? Nálunk a cél az elringatás volt, és aztán rávilágítani, hogy nem is biztos, hogy minden így történt.
Hogy látod, miként változtatja meg egy közösség életét a fegyver? Akár védő, akár pusztító fegyverről beszélünk.
A fegyver az fegyver, a vége mindig ugyanaz. Nem lehet megúszni. A közösségen belül azonnal kialakul egy hierarchia, amit nem lehet felülírni – és innentől kezdve nincsenek határok. Akinek fegyvere van, az diktál. A darabban a szamurájok felmentve érzik magukat, úgy gondolják, az ételt is elvehetik arra hivatkozva, hogy védelmezni jöttek. Az, hogy mi lesz majd a falusiakkal, tulajdonképpen nem is érdekli őket. Ha éhen döglenek, hát éhen döglenek.
Mit gondolsz, erőszakkal meg lehet védeni valakit?
Ebben a kérdésben nem tudok dönteni, hiszen hála istennek nem voltam ilyen helyzetben. A gyilkosságsorozatok után viszont volt bennem félelem, hogy el fog indulni egy belső harc, egy polgárháború. De nem tudom, hogyha megölnék a fiamat, akkor képes lennék-e azt mondani, hogy nem ütök vissza. Persze most amellett állok, hogy nem lehet erőszakkal válaszolni, de ez csupán elmélet. A kétségbeesés nagy úr, lehetetlen kiszámítani.
Miért tartod fontosnak, hogy a nézők szavazzanak az előadás végkimeneteléről? Elvégre végeredményében a szereplők nem játsszák el egyik kifejletet sem, a kivetítőn olvashatjuk.
Elkészítettük ind a két végkifejletet, meg lehet nézni azt is, hogy a szamurájok megvédik a közösséget, és azt is, hogy a sorsára hagyják. Nem gondolnám, hogy maga a csatajelenet kiemelkedően fontos lenne a mi esetünkben. Persze a Kurosawa-filmben az, rengeteg gyönyörű képi megoldással operál, ezt nem is lehet überelni. Nyilván sok néző azt várja, hogy akkor miként is fog alakulni a harc, de ez már a mese része. Ezt el kell képzelni.
A zene is sok asszociációt indíthat el a nézőben. Az előadásban szereplő dalokat mi alapján válogattad össze?
Minden rendezésemben nagyon fontos a zene, általában az acapella stílust használom. Ami A hét szamuráj egész világában meghatározó, azok a Gryllus-dalok: a Zápor, a Kel a nap keleten és az Altató. Ezek a dalok a mesei világ megképzéséhez tartoznak, azt próbáltuk velük erősíteni, hogy a történetet gyermeki szemmel nézzük, és az egyszerűségében igyekszünk megfogni. A Szomorú szamuráj pedig már a mai magyar valóság, megmutatja, hogyan szívódnak fel ezek a legendás, teljes filozófiával rendelkező világok. Lehetett volna ezt finomabb áthallásokkal is csinálni, hogy teljes egészében megjelenítjük A hét szamuráj történetét, és többször beleszőjük a tatárszentgyörgyi dokumentumokat, de én tisztább, élesebb formát akartam adni ennek. Tábori könyve éppen azért rendkívül érdekes, mert sokféle álláspontot vizsgál meg. Budapesten végtelenül könnyű ítélkezni bizonyos dolgokról, de abban a közegben élni, ahol megtörténnek ezek, sokkal bonyolultabb relációkat vet fel. Soha nem fekete vagy fehér a kép.
Tehát szerinted mindig nyíltan kell közéleti témákról beszélnie a színháznak?
Nem biztos, hogy mindig, de ebben az esetben igen, mert finomságokkal nem lehet célt érni. Talán én is jobban érezném magam, ha azt mondhatnám, hogy csupán az esztétikum alapján határozom meg a színházat. De iszonyatosan rossz állapotban van a mai társadalom, és úgy látom, ennek az egyik oka az, hogy nincsenek egyenesen kommunikálva a dolgok, ezért nem járjuk végig a problémákat. Felszíni kezelés van.
A darab címében szerepel, hogy ez valójában egy mese az igazságtételről. Mit gondolsz, el lehet-e egyáltalán dönteni, hogy melyik félnek van igaza?
Valószínűleg nem lehet, de nem is erről kell dönteni. A falusiak is egyenként más-más indokkal, érvvel igyekeznek érvényesülni, és mindenkinek érthető a nézőpontja. Ha megnézzük a tatárszentgyörgyi dokumentumokat, akkor láthatjuk, hogy ott sem lehet egyértelműen állást foglalni. Nem arról van szó, hogy a romákkal baj van, a magyarokkal pedig nincs. Itt emberekkel, különböző személyekkel vannak problémák, az, hogy milyen a bőre színe vagy a társadalmi helyzete, alapvetően mindegy. Természetesen bizonyos dolgok determináló hatása elvitathatatlan, de akkor sem lehet általánosítani. Ezt akartuk megmutatni azzal, hogy egy ilyen távoli kultúrába helyezett történetet vettünk elő. Tisztább a helyzet, ha kívülről szemlélhetjük. Ha a romákat és a nem romákat állítanánk szembe egymással, akkor már óhatatlanul előítéletekkel néznénk a történetet. Szerettem volna az egészet úgy elmesélni, hogy voltaképpen mindegy, ki honnan jött, a lényeg az, hogy fegyvertelen embereket lőttek le fegyveresek. Ezután persze rátehetjük a többi réteget is, de az alapkonfliktus mégiscsak ez. Ne kezdjünk el rögtön cigányozni, fasisztázni, vidékiezni, pestezni, mert a képlet egyszerű: nem lehet fegyvert fogni a másikra.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
