Az Orlai Produkciós Iroda eddig sem nagyon hibázott darabválasztás terén, most azonban végképp sikerült kiváló alapanyagból egy még kiválóbb előadást színre vinni. Annak azonban, aki elfogadja a kihívást és Száll a kakukk fészkére című művet álmodja színpadra, korántsem mindegy, hogy ezt miért és legfőképpen, hogyan teszi. A Belvárosi Színház legújabb bemutatójában Znamenák István rendező döntött úgy, hogy elmeséli McMurphy kultikus történetét. Hogy ez miért volt jó döntés, és pontosan hogyan is sikerült meggyőzni a közönséget a darab fontosságáról, azt az alábbiakban taglalom.
Nem véletlenül neveztem az elmegyógyintézetben játszódó történetet biztos alapnak. A Kakukk egy többrétegű, kiválóan felépített mű, amely számos vonalon képes üzenetet közvetíteni a nagyérdemű felé. Egyszerre vizsgálja az emberi természet pszichológiáját, a hatalom és egyén viszonyát, kitartást, önmagunkért való kiállást; a néző bátran asszociálhat és szemrevételezhet megannyi lehetőséget. Pontosan ezért nehéz egy munkafolyamat során meghozni azt a döntést, hogy hová kerüljön a hangsúly, vagy ha úgy szeretnénk, hogyan tudjuk egy széles hálóval lefedni az összeset és egy időben beszélni mindről, természetesen érdemben.
Znamenák munkáját nemcsak azért tartom nagyszerűnek, mert sikerült megfelelnie az előbb említett, igen nehéz elvárásnak. Sikerült megteremtenie azt az atmoszférát, amiben egy ilyen súlyos és fontos történet működni tudott. Hiába a monoton hatást keltő díszlet (az egész előadás az intézet társalgójában játszódik), képes volt élettel megtölteni és valamilyen szempontból otthonossá tennie, jó értelemben bevonni bennünket egy ilyen mély folyamatba.
Ez azonban nem csupán a rendezői irányelveknek köszönhető. Egy ilyen korai és kényes státusz, mint egy előadás sajtóbemutatója, az esetek többségében azt eredményezi, hogy a darab bizonyos értelemben nem készült el, vagy, ahogy mondani szokás, még nem ért be. Ritka azonban ilyen összeszokott és „kész” munkát látni a színészektől, mint a Kakukkban – talán először történt számomra ilyen. A rendezői munka alapjaiban elég ahhoz, hogy meggyőzze a nézőt a darab minőségéről, a színészi munka pedig biztosan felrakja majd a pontot arra a bizonyos i-re.
Szabó Kimmel Tamás számos másik Orlais darabban bebizonyította már, hogy jól állnak neki a markáns főszerepek, új szerepe azonban arról is tanúskodott, hogy bőven van mivel megtöltenie egy olyan összetett figurát is, mint McMurphyé. Megjelenése felrázza a történetet: az első pár percben az átlagos, szinte eseménytelen kártyaparti veszi kezdetét, McMurphy azonban a feje tetejére állítja a megszokott rendet. Szövegei és fellépései könnyeddé és lendületessé teszik a darab folyását, miközben, ezzel párhuzamosan, képes mélyebben értelmezni karakterét. Ez tette meggyőzővé a teljesítményét. Péterfy Bori Ratched nővér, aki először szinte teljesen színtelennek tűnik, majd érzéketlensége, és a kibontakozó konfliktus végett végül megmutatja az igazi arcát. Kocsis Pálnak nincs szüksége szavakra ahhoz, hogy tökéletesen felvázoljon nekünk egy emberi természetet – ha viszont megszólal, még inkább kibontja az Indián személyiségét és megerősítheti jelenlétét. Narratívája tökéletes belső keretet biztosít a darabnak. Bár kisebb szerepekben kellett megmutatniuk tudásukat, legalább annyira meggyőztek minket az ápoltakat és ápolókat játszó színészek, mint például Nagy Dániel Viktor és Jéger Zsombor, akiket minden bizonnyal szintén sokat fogunk látni színpadon.
Játékukat csak tovább erősíti Zöldi Gergely fordítása is, akinek szövegei még közelibbé, és még mélyebbé tették a jól ismert karaktereket. Ez az a másik nélkülözhetetlen elem, ami teljessé tette a darabot.
A Kakukk egyike azon daraboknak, amit nem elég, sőt, kell is többször nézni, és nem csupán azért, mert több szereposztással várja a nézőket. A kiválóan működő rendezői elgondolás és színészi munka mellett a mélyen húzódó alapgondolatok is elgondolkodtatják azt, aki úgy dönt, hogy McMurphy csapatával tart háromórás útjukra. A hatalom és az egyén viszonya, vagy jelen esetben konfliktusa mindig is kényes és érdekes alapköve egy színházi darabnak. De jelen esetben nem azt tenném fel kérdésnek, hogy ki győz és hogyan. Az Indián története éppen azt kérdőjelezi meg, hogy egyáltalán mi számít győzelemnek egy ilyen környezetben.
Márpedig az, hogy ez a darab idén ősszel elénk tárul, és eléri, hogy kicsit magunkba szálljunk, elgondolkodjunk, számomra mindenképpen annak számít.
Pál Zsófia
