Shakespeare kiválóan ismerte az embereket, ebből fakadt karaktereinek és mondanivalójának igazi zsenialitása. S minthogy az ember alapvetően nem változik, az angol drámaíró szavai nem veszítettek jottányit sem a súlyukból, ezt bizonyította a Jókai Színház idei első bemutatója, a Tévedések vígjátéka is.
Csiszár Imre nem kívánt mindenáron belekapaszkodni az eredeti darabba, s nem ragaszkodott a korhűséghez sem, éppen ezért élt olyan elevenen a színpadon a vígjáték minden mozzanata. Ugyan az előadás első felében még különösnek, s olykor-olykor zavarónak tűnt a patinás shakespeare-i szöveg és a modern zenei aláfestések összjátéka, ha a néző engedte sodorni magát, hamar eloszlanak ambivalens érzelmei. Merthogy volt minek sodornia, az biztos, és nem csupán a darab elevenbe vágó aktualitása miatt. Az új és új árnyalatokkal gazdagodó értelmezési lehetőségek révén az ember folyamatosan kapkodta a fejét, hiszen egészen hihetetlennek tűnt, hogy a több száz éves komédiában ennyi minden lappang a máról.
Pedig kétségtelen, hogy Shakespeare figurái rólunk mesének egy kurta-furcsa történetet, hiszen mindenki keres valamit, valakit a világban, mintha csak ez lenne életünk fő célja; s a kutatás közben szükségszerűen ráébredünk, hogy valójában még önmagunkat sem találtuk meg. Mikor pedig eljön a felismerés pillanata, egyszeriben idegenné válunk, nem találjuk a helyünket, mintha a saját, gondosan felépített környezetünk sem tartozna már hozzánk. Ez az identitászavar komoly lelki problémákat eredményezhet, de a darab szövevényében szerencsére mindez feloldódik, mert a szereplők élvezni akarják az életet, nyitottak egymásra és végül mernek nevetni még önmagukon is.
Ám túl az egyéni, személyes konfliktusokon, élesen felvillan egy másik, globálisabb probléma is. Félreérthetetlen utalás rejlik a darab legelső jelenetében, amikor is az Ephesus városába „betolakodó” idegenek beléptetési procedúrája a pénzt vagy életet elven működik.
Mindez együttesen eltörli a darab alapszituációjában rejlő klisésséget, s ehhez járul hozzá az átgondolt és kiforrott rendezői koncepció, amely csupán a darab túlságosan hirtelen befejezésén bicsaklott meg kissé. Csiszár Imre tagadhatatlan érdeme, hogy a szerepcserék minden alkalommal világosak és pontosan érzékelhetőek voltak, így az összes utalás és élc azonnal célba talált. A rendezéssel tökéletes szinkronban működtek a színes, figyelmet azonnal megragadó díszletelemek, Szakács Györgyi hétköznapi jelmezei pedig kiválóan idomultak az egyes jellemekhez.
Bezerédi Zoltán és Gulyás Attila színészi kettőse elvitte a hátán a darabot; mindketten tökéletes természetességgel váltottak identitást. Karaktereik személyiségét, lelki vívódásait kiválóan megértették, éppen ezért a különböző gesztusok és hanghordozások mindig a helyén voltak – a profizmust tehát nem lehet elvitatni. Általánosságban a mellékszereplők is könnyedén vették az akadályokat, bár Komáromi Anett nem tudta levetkőzni a manírosságot, így figurája némi idegenkedést válthatott ki.
Shakespeare kiváló komédiája megtalálta méltó helyét a hazai színházi palettán. A klasszikus szövegnek jót tett a modern környezet, hiszen így a nézők könnyebben bele tudtak helyezkedni a szituációkba, ahhoz pedig kétség sem fér, hogy az előadás után mindenkinek volt miről gondolkodnia.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Jókai Színház
