Négy ember, alig egy óra küzdelem, megannyi kérdés. A kérdés a színpadon, a válasz bennünk. Merthogy van, mégpedig igen egyszerű, csupán félünk kimondani, mert különben el kellene ismernünk, hogy mindannyian az énközpontú rendszer mozgatórugói – és nem áldozatai! – vagyunk. A Trojka Színházi Társulás által színre vitt Offroad azonban nem szemérmeskedik, és helyettünk is kiabál.
Illetve nem is egészen kiabál. Inkább csak higgadtan, közönyösen beszél, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az embereket semmi más nem érdekli, csak a győzelem és a birtoklási vágy. Lehet, hogy így is van ez rendjén, elvégre hogyan lehetne emberi érzelmekről beszélnünk, amikor a barátok és a család már aligha számít értéknek? Voltaképpen nem maradt semmink, csak a munkák, és az őrült tudat, hogy ez sem biztos, ezt is elvehetik tőlünk, hiába teszünk meg mindent érte.
Az Offroad szereplői ebben a végtelenül karrierista rendben jelenítenek meg típusfigurákat, és bár mindegyiküknek megvan a maga története, mégis olyan, mintha futószalagon gyártott bábuk néznének ránk a színpadról. Mert hiába az illúzió, nem magunk irányítjuk a saját életünket, hanem az az irdatlan nyereségvágy, amely talán már születésünk első pillanatában emészteni kezdett minket. És persze ott van még a folyamatos döntéskényszer, az elvárások, a nyomás, hogy jobbnak és jobbnak kell lennünk. Minden oldalról szorít minket a társadalom, és ezt önként vállaltuk.
Tévedés lenne mégis azt gondolni, hogy nincs választás, sokkal inkább arról van szó, hogy egyetlen igazán fontos döntés van: hogy belépünk-e abba a kirakatvilágba, ahol folyamatosan harctéren vagyunk. Nemcsak a munkahelyünkön, az emberi kapcsolatainkban is, hiszen hol háború, ott háború van. Ha pedig igent mondtunk, nincs visszaút.
Az Offroad szereplői eggyel tovább is mennek, olyan helyzetben találják magukat, ahol már nem az a fontos, hogy győzzenek és tökéletesnek mutatkozzanak. Egészen egyszerűen nem szabad veszíteniük. Nem mutatkozhatnak a leggyengébb láncszemnek a minőségellenőrzés során. S bár mind a négyüket ugyanaz mozgatja, mégis paradox módon úgy tűnik, hogy képtelenek megérteni egymást. Mindegyikük vágyakozik a másik után, de ez a vágyakozás is öncélú, a saját kiteljesedésüket várják tőle – a szerelem, a szeretet is csak eszköz, hogy még magasabbra érhessenek.
A színpadkép kimeríti a minimalizmus fogalmát, ezért is hathat ránk olyan erősen minden mozdulat és inger. A fehér, vetítővászonként használt háttér előtt négy fekete szék, az előtérben pedig négy mikrofonállvány – a statikusság statikussága. Kissé úgy tűnik, mintha ebben az agyonhajszolt társadalomban nem is tartanánk sehova, hiába rohanunk előre. Az, hogy valójában egy hétemeletes irodaház stilizált képét látjuk magunk előtt, csupán a szereplők önnarrációjából tudjuk meg.
Az előadás során tulajdonképpen alig telik az idő, hétemeletnyi játék után azonban jobban megismerjük a karaktereket, mintha az egész élettörténetüket elénk vetítették volna. A gondolatok kivetülésében ugyanis megmutatkoznak az értékrendek, a félelmek, a kételyek, a nyomasztó terhek, amelyeket évek óta hordoznak magukban – az önnarráció kimondja mindazt, amit egyébként nem merne egyikünk sem.
A megszólalások a fizikai színház jellegzetes eszközeivel egészülnek ki, hol sikerültebben, hol kevésbé szerencsésen, de minden esetben izgalmasan, hiszen a lélekállapot kifejezése tánccal és mozgással csak töredékes lehet, ez pedig magával vonja a kísérletezést. Az illusztráció eredendő nehézsége olykor feloldódik, és finoman rásimul a mondanivalóra, máskor éles kontrasztot teremt a kiejtett szó és a belül lejátszódó folyamatok között.
Ami pedig a legkülönösebb, hogy ugyan a minőségellenőrzés élet-halál harccá nemesül, vagy éppen korcsosul, kinek mi tetszik, mégis nevetni tudunk azokon az élethelyzeteken, amelyekkel mi magunk is bármikor találkozhatunk. Irónia süt minden jelenetből, mi pedig mosolygunk, elvégre ez a legtöbb, amit tehetünk.
Bár Soós Attila olykor aránytalanul bánik a táncos elemekkel, de a legtöbb esetben megtalálja az egyensúlyt a szöveggel, és a néha felbukkanó hatásvadászat is megbocsátható, hiszen az előadás kísérleti jellegével együtt képes azonnal megragadni a mohó figyelmet, és a zárszó után még sokáig nem ereszti el – ebben természetesen nagy szerepe van annak is, hogy Hay Anna, Egyed Bea, Jaskó Bálint és Bárnai Péter remek ritmusérzékkel bontják ki karaktereiket.
Az Offroad újszerűsége abban rejlik leginkább, hogy megpróbál középutat találni a végletek között mind technikailag, mind történetvezetés szempontjából: az elüzletiesedett, teljesítménykényszerrel megátkozott rendszer, amelyben csak elfojtott érzelmeknek van hely, kombinálódik a kifejezési vággyal, az öntudat felélesztésének igényével. Már csak az a kérdés marad, hogy mi lehet még ezek után?
Dézsi Fruzsina
Fotók: Molnár János
