Az Orlai Produkciós iroda nem először foglalkozik Daniel Glattauer munkásságával, a Gyógyír északi szélre már több mint száz előadást élt meg a Belvárosi Színházban. A Párterápia hasonlóan kecsegtető alapanyag, elvégre az emberi kapcsolatokról beszél egy elsőre szélsőségesnek tűnő helyzetben, amelybe mindannyian könnyedén belecsöppenhetünk. Igen ám, de mi történik akkor, ha csak be nem váltott ígéretek sántikálnak a színpadon?
Félreértés ne essék, értünk mindent, a rendezés nem akarja feleslegesen túlbonyolítani az önmagában pofonegyszerű helyzetet. Az előadás végig realista vonalon mozog, apró, finom gegek tarkítják, amelyek előbb-utóbb ugyanolyan erőtlenné válnak, mint maga a játék. Talán nem is Znamenák István hibája ez, legfeljebb annyiban, hogy az egyébként is gyenge lábakon álló történetet nem volt érdemes tovább csupaszítania, mert így óhatatlanul kilógott az a bizonyos lóláb: voltaképpen semmi olyat nem mond nekünk a darab, amiért – a takaréklángon égő szórakoztatáson túl – igazán érdemes volna végigülnünk.
Pedig a színészek többnyire most is remekelnek, ahogyan azt már megszokhattuk egy orlais produkciónál. Balla Eszter ugyan kicsit késve érkezik meg, de mihelyst elkapja a szerepét, mintaszerűen alakítja a kissé frigid, frusztrált feleséget, aki minden erejével azon dolgozik, hogy kicserélje a homlokára ragadt címkét. Nem elsősorban asszony vagy anya akar lenni a férje szemében, hanem a nagybetűs Nő. Ezért küzd egy kis gyengédségért, és ezért burkolja magát a házsártos hisztérika figurájába – ha keménynek mutatja magát, talán végre a párja is észreveszi, hogy elvesztettek valamit, aminek még most, az utolsó pillanatban utána lehetne kapni. Balla Eszter szépen árnyalja karakterét, sikerül megmutatnia egy egész életút minden felgyülemlett szorongását és örömét. Debreczeny Csaba öntudatlanul bohókás férjkaraktere igazi aduász: egyszerre élcelődik saját magán és a házasságán is, miközben minden szava talál. Intellektuális teszetoszasága pontos képet ad a mai kapcsolatokról, így rajta keresztül saját környezetünket is meg-megmosolyoghatjuk. Megszeretjük őt, mert éppannyira gyakran téved, mint felsége, és éppolyan mértékig igaza is van.
Ezt a két szövegszinten erőteljesen tipizált, ám színészi munka révén érdekessé színezett figurát igyekszik összebékíteni Mészáros Máté párterapeutája. Ám akármit tesz, a két fél abban leli legnagyobb élvezetét, ha egymás torkának ugorhat, így kénytelen hamar belátni, hogy a szokványos gyakorlatok, vagy az ezoterikus abrakadabrák itt bizony minden hatásukat elvesztik. Nagyszerű ívet bejáró karakterformálása frenetikus helyzeteket képes eredményezni, sajnáljuk is, hogy csupán moderátori szerep jutott neki a férfi és nő közötti macska-egér játszmában.
Mi lehet hát a gond, ha a színészek kipréseltek minden lehetséges komikumot ebből a közönséges szituációból? Az első elsimítatlan egyenlőtlenség valószínűleg magából a szövegkönyvből adódik. Kétségtelen, hogy az író pergő helyzetekre épít, ám a megformált mondatok lelassítják a poénok hullámzását, a viták szóhasználata túlságosan is felülstilizált a mai beszédmódhoz képest, így nem a szellemes ugratásokat, egymást lecsapó szójátékokat halljuk ki a sorokból, hanem a kihasználatlan lehetőségek üres kongását. Ez már alapvetően távolságot képez az előadás és a befogadók között, ezt a hatást pedig még tovább erősítik a kiszámítható fordulatok, illetve Znamenák István és Szalai József modern, már-már zavaróan steril díszlete. Mintha csak egy laboratóriumban előállított kapcsolat hullámvölgyeit figyelnénk, ami egyedül akkor válik érdekessé, amikor ki akar törni a kémcsői falai közül, ám ijedtségében gyorsan vissza is húzódik, mihelyst megjelennek az első repedések. Olyan hideg meztelenséget hoz játékba az előadás, amely túlkarikírozva ugyan, de leképezni kívánja a mai világunkat, éppen ezért szükségszerűen ódzkodunk tőle. Mert így a darab kritikája egyszersmind a mi életünké is.
Dézsi Fruzsina
Fotó: Takács Attila
