Amikor az ember lázasan elalszik, sokszor olyan érzése támad, mintha a
valóság apró mozaikdarabokra hullana szét körülötte. Szétesne az idő és a tér,
szétválna az ok és az okozat, elszakadna a tett a következményektől. Ilyesfajta
érzése lehetett azoknak is, akik látták Szilágyi Andor Vidnyánszky Attila által
színpadra állított művét, a Tóth Ilonkát a Nemzeti Színházban.
De mi okozhatta ezt a
lázálomszerű mozaikosságot? Először is: mitől vált szét az idő? Rögtön az
előadás kezdetén egy bírósági ítélethozatalba csöppenünk. A bíró nem titkolt
szenvtelenséggel hirdeti ki a törvényszék határozatait: név, életkor,
foglalkozás, bűn és büntetés. Majd ismét: név, életkor, foglalkozás, bűn és
büntetés. Minden ítélethozatal után kalapácsütés, amit még akkor is hallunk,
amikor a színpad már elfordult, és sem a bírót, sem a tárgyalótermet nem
látjuk. De az ítélethozatal még akkor is zajlik, amikor mi már az utcát
szemléljük.
És ez az utca valósággal kavarog előttünk. Láthatjuk az emlékező
kubikusokat, a május elsejét éljenző tömeget, az ünnepséget közvetítő
televíziós stábot, egy virágárust, a gyerekeket, a már börtönben levő Tóth
Ilonka édesanyját. Nem igazán marad tehát olyan réteg, aki kimaradna a május
elseji enumerációból. Csupán mindezen színek után következik Tóth Ilonka első
kihallgatása, és ebbe beágyazódva a forradalom alatti események, majd újra
kihallgatás, és végül a per maga – mindeközben pedig vissza-visszatérnek a már korábban
felbukkant színek és szereplők. Az idő
tehát viszonylagossá válik. Apró asszociációk vezetik a történet menetét, és
éppen ezért senkinek nem lesz furcsa, amikor feltűnik a gyermek Tóth Ilonka édesanyjával
Tihanyban. Természetesen mindezt megfűszerezik azok a hivatalos dokumentumok,
felvételek, vagy később megfogalmazott visszaemlékezések, amelyek révén egy-egy
perce kikerülünk a színház világából, és eljutunk egyenesen ’56-ba, és szembetaláljunk magunkat Tóth Ilonkával.
Tóth Ilonkával, vagyis azzal a
nővel, akit a megtorlás időszakában Kollár István rakodómunkás meggyilkolásával
vádoltak. Mindmáig rengeteg elképzelés él az ügyet illetően, a számos
feltáratlan részlet pedig kiváló lehetőséget ad a valóság és a fikció egybejátszására.
Ha pedig egyszerre állunk a realitás talaján és lebegünk az irrealitásban, akkor
– ahogyan ezt Vidnyánkszy Attila gazdag
szimbolikával dolgozó rendezése kiválóan meg is mutatja – nem csupán az idő-,
hanem a térérzékelésünk is illékonnyá válik.
Olekszandr Bilozub díszletének
révén olykor megesik, hogy egyszerre több helyen is jelen vagyunk, hiszen néha a
színpad bizonyos pontjain különböző cselekményszálak futnak egyidejűleg.
Feldarabolódik maga a tér, amelyet talán az irodai irattartókra hasonlítható
fiókok határoznak meg leginkább. Ezekből a fiókokból jön létre a tárgyalóterem,
a kórház, az utcakép, a börtön – vagyis az egész színpadkép. Ezekből
a fiókokból épül fel, a mindenkiről mindent tudó, a mindenkiről adatokkal, és
aktákkal rendelkező rendszer, amely ha kell, előkotorja a szükséges kartotékot.
Ehhez a térbeli és időbeli
mozaikszerűséghez komoly és megrázóan hiteles színészi munka társul. Érdekes
módon – talán épp a darab töredékességéből kifolyólag – nem lehet egyértelműen
meghatározni, hogy ki is a főszereplő. Talán Tóth Ilona (Waskovics Andrea)? Vagy
talán az édesanya (Voith Ági)? A tiszt (Bakos-Kiss Gábor)? Nehéz megmondani…
mert maga a rendszer fontos igazán. Az az egész, amelyben Tóth Ilonka hol bátor orvos, hol
édesanyját féltő kislány, hol kiszolgáltatott vádlott. Egy olyan világ bomlik
ki előttünk, amelyben sokan Bécsbe menekülnek, amelyben csupán óvatosan lehet
közvetíteni a május elseji felvonulást, és amelyben a többség nem is érti mi
zajlik valójában körülötte.
És hogy miért is válik olyan elevenné most ez az előadás? Mert a mű végére végül mi leszünk bírókká, és nekünk kell meghozni az
ítéletet. Az ítéletet, amelyben csak mozaikosan és töredékesen állnak
rendelkezésünkre az információk, de amelyben biztosnak kell lennünk.
Boross Krisztina
Fotók: Puskel Zsolt
