Tévedés lenne azt gondolni, hogy Gerhart Hauptmann százéves drámája a kisszerű életek tragédiájáról szólna. Sokkal inkább azt fejti fel, miként képes az embernek nevezett véglény egyetlen pillanat alatt levedleni magáról mindent, ami az állatok fölé emelné. A legmegrázóbb pedig, hogy nem ritka vagy egyedi esetről van szó: a Forte Társulat előadásában a patkánylét nem más, mint a mindennapok kórtünete.
A Patkányok szereplőit voltaképpen a nihilizmus hozta világra, az igazi tragédia pedig abban rejlik, hogy ezt ők maguk sem képesek elismerni. Folyamatos harcban állnak a lét értelmével, az erkölcsök hiábavalóságával, kiábrándultságukat azonban nem hagyják felszínre törni, elhitetik magukkal, hogy mégiscsak haladnak valamerre, még ha olykor hátrafelé is. A lényeg, hogy folyamatosan mozgásban legyenek, különben a percnyi csendben el kellene ismerniük: az előttük álló jövőképet a sehova sem tartozás horizontja szeli ketté. Törekvéseikben is csak vesztegelnek, egyre kétségbeesettebben próbálnak valami lényegit kipréselni sorvadásnak indult életükből, egyetlen alternatívaként azonban csak a szellemi és fizikai erőszak tűnik fel.
Ezért látjuk azt, hogy senki sem fordul őszinte szeretettel környezete felé. Nem tud, mert vagy csak magát képes szeretni, vagy már önmagát sem. Ennek a kontrasztnak eleven megtestesítői Johnné (Földeáki Nóra) és Harro Hassenreuter, a volt színigazgató (Krisztik Csaba). Ők ketten nem is különbözhetnének jobban egymástól: Hassenreuter tökéletesen képes definiálni céljait, identitása megingathatatlan talapzaton áll, míg Johnné számára mintha nemisége is bizonytalanná válna. Női volta feloldódik az áhított anyaszerep sikertelenségében, abba rokkan bele, hogy az erősen hierarchikus társadalomban feleségként nem tud „szintet lépni”. Férje a kevéske pénzért is éjt nappallá téve dolgozik egy másik városban, így magára hagyatottságát nem tudja gyengéd törődéssé formálni, hiszen nincs gyermeke, nincs, akihez elválaszthatatlanul kötődhetne. Minden érzékenységével öccse felé fordul, és hiába Bruno (Pallag Márton) szeszélyessége, alvilági háttere nem képes kitépni őt az életéből. A legfelkavaróbb az egészben talán az, hogy ez a már-már aberrált testvéri kapcsolat az egész dráma legtisztább szeretete. Mert feltétel nélküli.
A két pólus közötti (Hassenreuterék és Johnék) egyetlen jelentős hasonlóság, hogy mindannyian megpróbálnak teremteni valamit ebben a rothadó világban. A rendező a saját hírnevét akarja életre kelteni, a színházon keresztül uralkodna, Johnné pedig a család kicsorbult fogalmát szeretné helyreállítani. A gond az, hogy itt már romok sincsenek, a köveket elhordták – és így nem lehet építkezni. Ezért választja Johnné a hazugságot, a morális törvényszegést, szerencsétlenségére pedig Pauline (Osváth Judit) éppen olyan felindult és naiv, hogy engedje magát kihasználni. Odaadja gyermekét az asszonynak, aztán már hiába kapálózik, egyedül a halálban talál értő társra.
A rendezés kiválóan egyensúlyozik a szálak között, a domináns anyaságdráma mellett hagyja érvényre jutni a talán aktuálisabbnak tűnő színházesztétikai problematikát is: a Hassenreuter és Erich Spitta (Nagy Norbert) között feszülő ideológiai különbségek nem asszonánc módjára, hanem tiszta rímként csengenek össze a mával. Az állami intézmény és a független társulat, a hagyományhoz tíz körömmel ragaszkodó és az újítási vágytól égő művész, a nagy nemzeti öntudat és az alapvető emberi értékek zászlóvivője csap össze párharcukban, és bár nincs végleges győztes kikiáltva (még akkor sem, ha az író egyértelműen leteszi a voksát), a generációváltás hulláma megállíthatatlanul sodor el minden addig érvényes, élesen körülhatárolt fogalmat.
Horváth Csaba metaforikus képekkel operál, az egyéni traumákat társadalmi fénytörésben láttatja, miközben határozottan eltol magától mindenféle didaktikusságot. A Forte védjegyeként méltán emlegetett mozgásszínházi eszközök ezúttal háttérbe szorulnak, a hangsúly Parti Nagy Lajos szövegének beteljesítésére helyeződik át, kiegészítve az énekbeszéd erősen ironizáló és figyelemirányító gesztusával. Komplex világ elevenedik meg a Szkéné színpadán, méghozzá olyan, amelynek minden eldugott szegletét érdemes feltérképezni.
A színészek rongyokkal tömött zsákok között lavíroznak, már Antal Balázs díszlete is markánsan megjeleníti a patkánylét zegzugosságát, ahová külső inger alig-alig hatolhat be. Az ajtók, az ablakok nem mutatnak semmit, csak éles, semmit sem láttató világosság tör be rajtuk keresztül az alagsor nyomorúságába. Az újszülött pedig, aki a fényszimbolika révén az újrakezdés, a megváltás ígéretét hordozza magában, alig észrevehetően a jelentéktelenségbe merül alá, hogy aztán mégiscsak ő maradjon az egyetlen, akit még nem tompított el a világ.
Földeáki Nóra a fájdalom legszélesebb skáláját mutatja fel játékán keresztül, megőrülésébe egy cseppnyi hivalkodás sem vegyül, sőt, legérzékletesebben a csenddel, az elhallgatással operál. Krisztik Csaba harsány direktora alakításnak köszönhetően már-már groteszk módon rokonszenves, pedig nincs ebben a figurában semmi szerethető, hiszen minden életmozzanatot a színház keretei közé gyűr, folyamatosan a megrendezhetetlent igyekszik megrendezni. Legalább olyan hevesen küzd ő, mint Johnné, Krisztik nem engedi, hogy karakterének dilemmája elveszítse súlyát a nagy ívű tébolyodás mellett. Osváth Judit és Kurta Niké szerepformálása ugyancsak rendkívül sokszínű, ahogyan Bajor Lili és Andrássy Máté alakítása is emlékezetes.
Horváth Csaba színpadi nyelve nem állít egyetlen sorsot a középpontba. Kérdéseket vet fel, keresi a válaszokat, és ebbe a keresésbe a néző akaratlanul is becsatlakozik, mert olyannyira közeli és életszagú Hauptmann története, hogy lehetetlen nem ráébredni saját patkányfogónk rácsaira. Aztán már hiába próbálunk kijutni, tudomásul kell vennünk, hogy feleslegesen erőlködünk, hiszen az emberi nagyság kényelmesen elfér egyetlen, apró kis dobozban.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Mészáros Csaba
