Különös, hogy nem csupán erkölcseink, évek óta magunkban hordozott feszültségeink képesek egy pillanat alatt feloldódni az alkoholban, hanem létünk értelme is egyszerre válik kérdésessé és pontosan körülrajzolhatóvá. Talán csak akkor vagyunk igazán emberek, amikor hagyjuk, hogy a bódulat birtokba vegye minden gondolatunkat – a Nemzeti Színház előadása legalábbis erről tesz tanúbizonyságot.
Az alkohol mámora után szüntelenül vágyakozunk. Nem is legfőképpen az íz, a jókedv végett, sokkal inkább azért, mert részegen őszinték lehetünk úgy, hogy másnap könnyedén megcáfolhatjuk szavainkat. Egyszerre megnyílik előttünk az igazság ösvénye, ahonnan lépten-nyomon letérhetünk a tagadás mellékutcájára. Tét nélkül vallhatunk magunkról, beszédünk akaratlanul is gyónássá nemesül, mert ebben az elfojtásokkal teli világban a legfelszabadítóbb dolog néha őszintének lenni. Persze mindig ott lebeg az az alapvető kérdés, ami Viripajev drámájának is a vázát jelenti: üres fecsegésről van-e szó, vagy komoly lét- és morálfilozófiai eszmefuttatásról?
Az a legizgalmasabb, hogy mindez eldönthetetlen. Mert a Részegek karakterei éppen olyanok, mint a leghétköznapibb emberek: megfáradtak, beleragadtak a jelenkor kicsinyes szerepeibe, de képtelenek letépni magukról a címkéket, mert ha még azt is elengednék, akkor totális volna az önvesztés. A részegség ebben a kontextusban tehát nem más, mint keserves próbálkozás arra, hogy összekaparjunk valamicskét eldobált, bomlásnak indult eszméinkből.
Vikor Rizsakov rendezése egyértelművé teszi azt is, hogy itt nem elsősorban a kapatosság a lényeg, hiszen ez a szélsőséges állapot valójában grandiózus metafora, amely egybemossa a határokat és eltörli a kötöttségeket, hogy ennek hatására felszínre bukjon az ember a maga totális meztelenségében. Kicsit úgy is tűnik olykor, mintha a világ ittasult volna meg, és egyedül a szereplők volnának józanok. A színpadon csetlő-botló részegek többsége el is jut a kinyilatkoztatásig, amibe aztán vagy bele tud kapaszkodni, vagy ugyanúgy magára hagyja, mint korábbi gondolatait. De annyi bizonyos, hogy akkor, abban a néhány órában úgy tűnik, minden a helyén van. Csak az a fránya holnap ne jönne el.
Már az előadás elején úgy érezhetjük, hogy mi magunk is elindultunk valamiféle kábulat felé, legalábbis Alexander Manockov zajzenéje megteremti elménkben azt a különös, jóleső zavart, amely valószínűleg a karakterek sajátja. Nincs tehát olyan opció, hogy tökéletesen kívülről nézzük a kibontakozó forgatagot, egy kicsit bele kell vonódnunk a játékba. És ez jó, mert nemcsak nézők, hanem egyszersmind átélők is leszünk. Persze óhatatlanul ott az eltartás gesztusa is, hogy képesek legyünk egy lépéssel távolabbról szemlélni a történéseket, de ez a furcsa kettősség a rendezés igazi kuriózuma.
Maria Tregubova és Alekszej Tregubov megdöntött, szinte keresztre feszített, vakítóan steril színpada a szimbolizmus csúcsproduktuma. A játéktáblára emlékeztető padlón minden egyes mozdulat csak még lejjebb taszítja az embert, de úgy, hogy a környezete, otthona mozdíthatatlanul meggyökeredzett. Ahogy az éjszaka egyre sötétebb lesz, úgy nőnek meg a hátsó falon a feliratok betűi, azaz az alkohol- és szabadságszint is. Aztán egyik pillanatról a másikra az egész átfordul egy sikátori csatornát idéző utcaképbe, a víz folyamatosan csordogál, szépen lassan birtokba veszi a kijelölt tér minden négyzetcentiméterét. Lemossa a tetteket, az elejtett szavakat, hogy legyen hely az új nap mocskainak.
A minden tekintetben unikális rendezés egyértelműen ifj. Vidnyánszky Attila játékában tud kiteljesedni. A Maxot alakító színész határozottan eltolja magától a kézenfekvő ripacskodást, és eleven, néha karikírozott, de leginkább a végletekig emberi figurát testesít meg. Karakterformálása a modern színjátszás egész eszköztárát felvonultatja, látszik, hogy nem csupán ösztönből építkezik, színpadi intelligenciáját is folyamatosan a maximális hőfokon működteti. Fehér Tibor Laurenzét és Nagy Mari Lindáját érezhetjük még következetesen hiteles figurának, ám a többiek művészi érdemei csak attól a ponttól tudtak kidomborodni, amikor már nem próbáltak meg nevetségesen spicces alakokat megjeleníteni, hanem egészen egyszerűen az őszinteségre helyeződik át a hangsúly. Innentől kezdve tud működni a nagy egész, legalábbis az utolsó jelenetig mindenképpen. Trill Zsolt aztán hiába szembesít minket saját félelmeinkkel, Barta Ágnes nem tud ebben a párbeszédben egyenrangú partnerré válni, így a végső nagy gondolat kissé elveszni látszik.
Mindent vissza kell adnunk – hangzik el többször is az előadás során. Viktor Rizsakov pedig még ezt is képes megcsavarni: a színészgárda „visszatapsolja” a közönséget. Az előadás része ez is, de már a tiszta öröm tör felszínre, és itt érezzük csak igazán, hogy egy kicsit mi is szeretnénk közéjük tartozni. Oda, ahol a részegség néhány órára világvallás lehet. Mert in vino veritas.
Dézsi Fruzsina
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
