Mi történik, ha összeomlik a hazugságokból felépített kártyavár? Ha nincs más, csak az igazság, amivel lehetetlen szembenézni? Hogyan lehet újraépíteni a tönkrement életeket? A Forte Társulat Gerhart Hauptmann Patkányok című drámájával többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ. A Johnnét alakító Földeáki Nórával a próbafolyamatról, a családról és a megújulásról beszélgettünk.
Mit gondolsz, hol ér össze Hauptmann százéves története a mával? Mi a legaktuálisabb üzenete?
A drámairodalomban valószínűleg nincs olyan mű, amelyben ne lehetne kapcsolódási pontot találni a mával. A világ, a társadalom, a technika, az ízlés ugyan változik, de az ember szövevényes érzelmi térképe, a viszonyrendszerek labirintusa nem. Egy fordítás nyelve lehet avítt, egy történet kicsit poros, de az alapkonfliktusok állandóak. A Patkányok esetében egy anya tragédiájáról van szó, amihez hozzákapcsolódik a férfi-női hazugság, a boldogtalanság ezerarcúsága, az újításra irányuló vágy, a klasszikus értékrend ütköztetése pedig akarva-akaratlanul is üzenettel bír, hiszen mindez örökérvényű.
Mit jelenthet a család fogalma ebben a miliőben? Johnné miért csak az anyaságba tud belekapaszkodni?
A család akkor is család, ha szétesik, ha lényegi együttélésről nem is beszélhetünk, ha nincs stabil érzelmi támasz. Emberek együtt, egymást nem ismerve képesek menetelni előre valamiféle vágyképet táplálva az idők végezetéig, legalábbis mindaddig, amíg egy szikra lángra nem gyújtja az egész addigi életüket. Amikor meghatározzuk magunkat, a világban elfoglalt helyünket, akkor a családban betöltött szerepünk kikerülhetetlen. Hauptmann Johnné figuráját a tragédia hálójában, egy gyermek elvesztését követő időszakban ábrázolja. A pozitív változás gyújtópontja egy várandós lányanya születendő gyermekének pénzért történő megszerzése. Johnnénak nincs is más, amibe belekapaszkodhatna, hiszen egyetlen dolog van jelen az életében: a saját fájdalma és magányossága. Az előző gyermekének elvesztését meg nem történtté tenné, ráadásul úgy, hogy nincs komoly érzelmi háttere a férje személyében, mert az a munkája végett tartósan távol van otthonuktól. A gyerekszerzést követő hazugságok nem is igazán adnak lehetőséget arra, hogy Johnné valós anyai szerepben találja magát. A rettegés az anyakönyvi hivataltól, a gyanakvás, a tehetetlenség és a titkolózás teljes zavarodottsághoz, megtébolyodáshoz vezet.
Mi Johnné drámai vétke? Mi az a pont, ahonnan már nem fordítható vissza az őrülete?
Johnné a törvényt megkerülve szerez magának egy gyermeket, a titkát pedig nem osztja meg a férjével, megpróbálja az egész családját beilleszteni a hazugságba. Már a szövegtanulásnál megjelentek azok a felmentő elemek, amelyek segítségével meg tudtam védeni Johhnét, és amelyek – még ha nem is játszom el – jelen vannak a színpadon, mert egyszerre ítélem el, szánom és szeretem ezt a nőt. Természetesen a színész elsődleges dolga az, hogy megélje a szerepét, az elmélet csak adalék, mankó a megformáláshoz.
Az anyaságdráma mellett a darab másik fontos kérdése, hogy a színház a nagy emberek nagy cselekedeteinek színtere-e, vagy az a feladata inkább, hogy az életet mintázza. Te hogyan látod ezt?
A színház minden esetben az életet mintázza realisztikus vagy elemelt módon. Azt, hogy jól vagy rosszul, hitelesen vagy hiteltelenül, a nézőnek jogában áll megítélni, átérezni vagy épp eltartani magától. A teológusjelölt Spitta és Hassenrauter vitája a színpadi ábrázolásmód hogyanjáról és mikéntjéről Johnné tragédiájában mutatkozik meg Spitta javára.
Célotok-e ezzel a darabbal, hogy letegyétek a voksotokat egy színházfelfogás mellett, vagy az egyetemesebb mondanivalót hangsúlyoznátok jobban?
A hangsúlyozás és a hangolás a rendező dolga. A két színházfelfogás, amit a darab és az előadás megmutat, attól lehet izgalmas, hogy mindkettőnek van létjogosultsága. Jó esetben a színház kérdéseket tesz fel, nem pedig kinyilatkoztat. Hauptmann elég egyértelműen a kisemberek tragédiája mellett teszi le a voksot, így mi, alkotók is ebbe az irányba mutatunk nagyobb érzékenységet, hiszen azonosulni a valósággal lehet.
A Forte védjegye a folyamatos megújulás. Hogy érzed, miben más ez az előadásotok, mint az eddigiek?
Minden előadásunk más és más, legalábbis ezt remélem. A Patkányokból többen hiányolják a társulattól megszokott mozgáselemeket és a már-már túldimenzionált fizikai színházat „kérik számon”, mint ahogyan én magam is hiányolom a szakma egy bizonyos hányadától a nagyobb nyitottságot és a minőségibb írásokat, meglátásokat a kritika terén. Nem a dicséretre gondolok, anélkül is lehet boldogan és keményen dolgozni. Azokról a meglátásokról beszélek, amelyek nem önmagukért vannak, hanem a szakma, illetve az alkotók fejlődését segítik elő, emellett pedig kíváncsivá teszik és színházba vonzzák a közönséget. Az nem bántó, ha rosszat írnak egy színészről, az viszont felettébb elkeserítő, ha a kritikusok vakon, előre meglévő szempontok alapján, műfajokat számon kérően, beidegződések és előítéletek mentén néznek egy-egy előadást, miközben abból, ami a szemük előtt zajlik, nem látnak semmit. A felelősség a részünkről és a megítélők részéről is nagy. A társulatnak ez a darab is rendkívül fontos állomás, a megújulás része. Az teljesen természetes, ha egy színházi csapat elmozdul egy olyan irányba, ami eltér az előző munkáitól. A tudatosság, a szakmai következetesség nem zárja ki a kísérletezés lehetőségét. Amikor elindul egy próbafolyamat, akkor senki nem tudja, hogy mi lesz ebből a végére. Sőt, sokszor az előadás utóéletéről sem lehet hitelesen nyilatkozni. Ami új lehet A Patkányokban, az az énekbeszéd, ami Ökrös Csaba munkája, és ez nekünk, színészeknek is komoly feladat. Azt nem érzem, hogy a szöveg dominánsabb lenne, mint például a Bűn és bűnhődésben, de az, hogy kevesebb a mozgás, tény. Egyszerűen ezt kívánta meg a darab. Az ének legtöbbször érzelmileg felfokozottabb pontokon szólal meg az előadásban, illetve ott, ahol a rendező és a zeneszerző egyaránt indokoltnak látta a stilizációt. Belülről mindig nehéz megítélni, hogy egy általunk játszott előadásban mit adnak hozzá a formai dolgok a nagy egészhez. Állandó kérdés, hogy vajon segítik-e a nézőt vagy inkább elüldözik. A Patkányok „színház a színházban” síkjához remélhetőleg hozzá tud adni ez a fajta megszólalásmód.
A megújuláshoz a vendégművészek és az egyetemi hallgatók is sokat hozzátehetnek. Milyen volt együtt dolgozni velük?
Szeretek új emberekkel dolgozni. A próbákon előbb-utóbb kialakul a cinkosság, nem muszáj évek, évtizedek óta együtt játszani. De a régiek is meg tudják lepni egymást, nagyon jó érzés, amikor a nyílt színen döbbenek rá, hogy valaki olyat csinál a színpadon, amit még sosem láttam tőle. Ez mindig inspiratív.
És mi inspirált téged leginkább a próbafolyamat során?
Egy jó társulatban dolgozni, figyelemmel és szeretettel lenni egymás iránt nagy áldás, meg kell becsülni. Aki megtapasztalta az ellenkezőjét, azaz próbált már olyan színházi közegben, hogy azt is elfelejtette, amit valaha tudott, és képtelen volt megdolgozni a saját lelkét és szellemét, tudja, hogy milyen fontos ez. Nálunk nem az egyéni alakításokon keresztül vezet az út, sokkal inkább az összmunka, az egymásra figyelés a kulcs.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Mészáros Csaba
