Vadász Gábort, a Békéscsabai Jókai Színház társulati tagját ezúttal a budapesti közönség is megismerheti, hiszen ő játssza Drisst a Horgas Ádám által színpadra vitt Életrevalókban. A Játékszínben látható előadás kapcsán a filmhez való viszonyáról, az elfogadásról és a jelenlegi munkáiról kérdeztük.
Hogyan adódott az a lehetőség, hogy Budapesten játszhass?
Horgas Ádám még tavaly felhívott, hogy örülne, ha együtt dolgozhatnánk az Életrevalókban. Volt már közös munkánk, egy koprodukciót készítettünk a szombathelyi Weöres Sándor Színházzal, méghozzá A dzsungel könyvét, amelyben Akelát játszottam, és Ádám volt az előadás rendezője. Tehát, amikor felajánlotta nekem a szerepet, már ismertük egymás attitűdjét, színházhoz való hozzáállását, és nagyon jól esett, hogy hitt bennem. Hihetetlenül izgalmas volt az egész próbafolyamat, azt is mondhatnám, hogy az első perctől kezdve otthon éreztem magam, főként azért, mert remek színészekkel voltam körülvéve, azonnal működött a kémia, bizalommal voltunk egymás iránt.
Volt bennetek feszültség a film sikere miatt? Elvégre mégiscsak fokozottabb elvárásokkal ül be a néző az előadásra.
Szerettem már magát a filmet is, ezért is volt nagy boldogság, hogy a színpadi adaptációban én játszhatom Driss szerepét. A színház azonban teljesen más eszközökkel operál, mint egy filmes anyag, így akarva-akaratlanul is elvonatkoztatunk tőle, akár karakterformálás, akár jelenetvezetés terén. Nem is tudtunk volna igazán konkrét elemeket átemelni, annyira más a két műfaj alaptermészete. Attól persze tagadhatatlanul féltünk, hogy a nézők miként fogadják az eltéréseket, az újításokat, de az elvárásokkal nem is volt időnk foglalkozni a próbafolyamat során, inkább arra koncentráltunk, hogy a saját elképzelésünket, koncepciónkat a legteljesebben ki tudjuk bontani. A történet magva egyébként nem is változott, csak a körítés módosult valamelyest, mi azonnal megszerettük ezeket a kis magyar valóságba áthelyezett szituációkat, és úgy tűnik, hogy a közönség is abszolút vevő minderre.
Hogyan írnád le a karakteredet? Formálódott a filmhez képest?
Ő ugyanúgy egy szegény sorból felkerült, ám még mindig a társadalom perifériáján tengődő fiatal, aki jobb híján segélyekből igyekszik eltartani magát, mint a filmben. Kap egy másik ingert, újabb és újabb lehetőségeket, ezek által pedig folyamatosan változik, nagyon szép az a fejlődési ív, amit bejár. Igazán érdekes, hogy szinte semmit nem tudunk az előéletéről, arról, hogy vajon mit csinált, mielőtt elindulna a történet, csak közben van elcsepegtetve egy-két információ arról, hogy bizony vannak sötét foltok a múltjában. Ám rendkívül okosan vannak adagolva ezek az apró tények, mert mire már kiderül, hogy börtönben volt, addigra a néző megszereti a karaktert – és ez az érzés kölcsönös, minden előadás alatt én is megszeretem a nézőket.
Mi volt számodra a legnagyobb kihívás ebben a szerepben?
Nem magában a szerepben rejlett a kihívás, sokkal inkább amiatt féltem, hogy vajon méltón tudom-e képviselni a Békéscsabai Jókai Színház társulatát, a családomat. Mindannyian nagyon örültek a lehetőségemnek, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy folyamatosan maximumot nyújtsak a színpadon, és egy kicsit hírét vigyem annak, hogy milyen nagyszerű csapat játszik Békéscsabán.
Mennyire fontos a történet szempontjából, hogy ez a fiú roma?
Ha ezt a szerepet itt, Magyarországon egy néger fiú játssza, az kevésbé nagy kérdés, mintha egy roma származású. Azért is magyarosítottuk kicsit ezt a figurát, mert így az emberek sokkal jobban átérzik azt a problémakört, amit a film is felvet: egy hátrányos helyzetű fiút fogadnak be, akire állandóan mutogatnak az előítéletek miatt, és alapvetően van vele szemben egy távolságtartás. A nézőket ez a felállás jobban megérinti, könnyebben bele tudják magukat képzelni az alaphelyzetbe, tehát egyszerűen közelebb kerül hozzájuk a történet.
Az előadás tehát a másság kérdéskörét járja körül. Szerinted mit jelent az, hogy valaki más?
Ha csak a darabot nézzük, akkor ezt lefordíthatjuk arra is, hogy az idős férfi tolószékes, a fiú pedig roma, tehát más. Ugyanakkor, ha csak kicsit is szétnézünk a világban, bár közhelyesen hangzik, de igaz: mindenki más. Ez a másság pedig nem feltétlenül negatív, mindig a befogadótól függ, hogy hogyan kezeli, vagy kit miért tart a többiektől eltérőnek. Tarthatok valakit azért különlegesnek, mert aranyos és szeretem, vagy gondolhatom valakiről azt is, hogy bizonyos tulajdonságai miatt nem tudok vele együtt dolgozni, élni, működni. A másság mindig relatív. Azért is jó ez az előadás, mert rajta keresztül rá tudunk világítani arra, hogy milyen fontos is az elfogadás, hogy az az ember is éppen ugyanolyan, mint mi, aki tolószékben van, és nem kell vele másképpen viselkedni, a tisztelet megadása az alap. Ha a nézők egy kicsit is elfogadóbbá válnak, más szemmel látnak rá bizonyos helyzetekre, akkor már elértük a célunkat. Oda kell figyelnünk a társainkra, segítenünk kell őket, nem szabad előre ítélkezni és zsigerből elutasítani a megismerést.
Ez azért nagyon érdekes, mert számomra az elfogadás sokkal természetesebb, mint az, hogy reflexből elítélek valakit.
Persze, nagyon furcsa, hogy egyesek már azonnal kész véleménnyel rendelkeznek valakiről, méghozzá anélkül, hogy fogalmuk lenne az illető emberi mivoltáról. De bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem fogadják el, egy pillanat alatt fordulhat a kocka, és akkor valószínűleg ő sem érti majd, hogy mi az, ami benne elítélendő. Ma Magyarországon van egy alapvető bizalmatlanság a levegőben, pedig kicsi ország vagyunk, és mindennél fontosabb lenne, hogy támogassuk egymást. Hiszek abban, hogy mindenfajta művészet, a zene, a festészet, a tánc, az irodalom, a színház, és a többi, jó csatorna arra, hogy az emberek lelkét megnyissa, és ezáltal másképp, elfogadóbban gondolkodjanak.
Tehát ennek az előadásnak is az a célja, hogy elindítsa egy úton a nézőt?
Igen, ráadásul úgy, hogy rendkívül erősen megmozgatja a közönség érzelmi világát. Már maga a téma magában hordozza a komikumot és a tragikumot is egyaránt, ezért egészen biztos, hogy aki eljön, az remekül fog szórakozni, a következő pillanatban pedig lehet, hogy éppen egyfajta jóleső sírás lesz úrrá rajta. Nagyon-nagyon szép ez a történet, a feléledő reményről, az újrakezdésről, az élet pozitív oldaláról mesél egyenesen és összetetten.
Igen, és azt gondolom, hogy a humor nemcsak a színházban, hanem az életben is nagyon fontos, hiszen ha nem tudjuk komikusan látni a dolgokat, akkor könnyen megtörténhet, hogyha elesünk, nem kelünk fel többé. A nevetés felold, éppen ezért létszükséglet, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy nevetés nélkül nincs élet. Az Életrevalókból sem a felszínes poénkodás árad, hanem valami mélyebb, ösztönösebb kedvesség, ami ki tud segíteni másokat a reménytelenségből.
Van benned valamiféle küldetéstudat a színházzal kapcsolatban? Valami, amit személyes feladatodnak érzel?
Még csak sodródom. Nagyon szeretek játszani, és egyelőre ez a célom, hogy mindegyik szerepben ki tudjak bontakozni. Arra törekszem, hogy megtaláljam azt a karakterekben, ami én vagyok, amitől meglesz a közös igazságunk. Ha az azonosulás nem megy tökéletesen, akkor folyamatosan keresem a kapcsolódási pontokat, és már maga a keresés is óriási öröm. Az biztos, hogy a színészet mindenféleképpen hivatás, nem pedig munka, mert a színpadról csak akkor jöhetsz ki, ha elvisz a mentő. Nincs megállás.
Milyen előadáson dolgozol jelenleg?
Legközelebb Békéscsabán lesz bemutatóm, az Állat(i)mese, február végén kezdtük el próbálni a Balassi Táncegyüttessel közösen. Sokan azt hinnék, hogy a gyerekeknek könnyebb játszani, nem kell olyan komolyan venni a feladatot, pedig ha az ember hazudik, ilyenkor bukik le a leghamarabb. A gyerekek őszinték, és tőlünk is elvárják ezt, ezért éppen olyan keményen kell dolgoznunk ezeken az előadásokon, mint a felnőtt darabokon.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotó: Ambrus Marcsi
Fotó: Ambrus Marcsi
