Program:
Beethoven: I. szimfónia, IV. zongoraverseny, V. szimfónia
Karmester: Fischer Iván
Zongora: Richard Goode
Nagy öröm volt végre egy ilyen koncert, már csak koncertprogram miatt is, és külön nagy öröm azért, mert a Budapesti Fesztivál Zenekar egy olyan zongoristát látott vendégül január 27-én és 29-én a MüPában, akinek mondhatni a zsigereiben van Beethoven. Ezt bizonyítja többek között a 32 zongoraszonátából készült felvétele, ahol a maga erőteljes, ám ugyanakkor érzékeny és líra mivoltában tolmácsolja Beethoven zenéjét. Egy ilyen művésszel Beethoven g-dúr zongoraversenye – vagy bármilyen más Beethoven zongoramű – igazi intellektuális és nem utolsó sorban érzelmi élmény. E mellé pedig, mintegy keretbe foglalva a koncertet, kaptunk két szimfóniát is.
Mondják Beethovenről, hogy a szimfóniáit tekintve páratlanban erős (tehát a legjobbnak tartott szimfóniái a páratlan sorszámúak). Az este első darabjánál, az első szimfóniánál az éppen az ellenkezője történt meg. Páratlan számú szimfónia, de a páros sorszámú (2. és 4.) tételei sikerültek a legjobbra. A hangzás semmi kivetnivalót nem hagyott maga után, kitűnő volt, ellenben, mintha a szimfónia két interpretációs verzió között ingadozott volna, a darab összes vélt vagy valós arcát meg szerették volna mutatni. Hol a határozottabb, feszesebb tempót diktáló, hol pedig a játékosabb, könnyedebb jellemvonások között lavírozott, ez meglátszott a tételek hangulatán, kisugárzásán is. Egy hasonló kétarcúságot éreztem a koncertet záró ötödik szimfóniánál is, itt az elemi nyers erő és energia képlete váltakozott a beethovenien heves, de egyben finomabb érzéseket is kifejező értelmezésmód között. Ám egy szokatlan dolog mégiscsak élménnyé tette a szimfóniákat: az üstdobok formabontóan a zenekar elején, az első hegedű és a gordonka szekció között helyezkedtek el, ahol – különösen az ötödik szimfóniában – szinte mint szólista kapott szerepet a hangszer. Elsőre kissé hatásvadásznak tűnhet, esetleg komplett őrültségnek, de ez a fajta kiemelés egy új oldalát mutatta meg a daraboknak.
A koncert krémje nem volt más, mint a IV. zongoraverseny. Goode magával ragadó kezdőhangjai és a zenekar finom, egymásra hangolt játéka már az első tételt hamar komoly tartalmi mélységbe rántották. Mindezzel párosult egy minden rezdülésében, hangjegyében átélt zongorajáték. A darabban semmi sietés nem volt, inkább – negatív felhang nélkül – komótosnak nevezném a tempóját. Minden ütemet, futamot megmutatott és hagyott megízlelni, befogadni, a legnagyobb természetességgel, különösebb erőltetés nélkül. A második tétel is jól el volt találva. Jellegéből adódóan nyersebb, mint az első tétel, sokkalta keményebb érzéseket hordoz, amelyek a zenekar vonós recitativoiban nyilvánulnak meg, de ezt lággyá teszi, mintegy megszelídíti a zongora szólója, hogy aztán a rövid lassú tétel végén átadhassuk magunkat egy áradó, feszes, örömteli finálénak. A harmadik tétel kezdete szinte csiklandozott. Itt is éreztem a zongoraszólóban azt a pontos, de mégis spontán és mély érzésű természetességet, amely megnyilvánult az előző tételekben. Egy gyönyörű kadencia után egy kicsattanó, vidám lezáró résszel ért véget a darab.
Nem bocsátkozom különösebben kifejtős összegzésbe az estéről. Nagyon pozitív élmény volt, különösen a zongoraverseny, és egészen biztos, hogy Richard Goode Beethoven-felvételei most egy jó ideig a lejátszási listámon lesznek. Azt hiszem lett egy új kedvenc zongoristám Beethoven-fronton.
Békési Botond
