A Magyar Színház február 3-án mutatta be Málnay Levente rendezésében O’Neill Utazás az éjszakába című darabját. A színpadon nagypolgári ház díszlete, a falon kereszt. A jól öltözött férfiak és a nő tisztességes családot alkotnak, alig várták, hogy felszálljon a köd. A békesség azonban nem tart soká, az idő fényt vet a lappangó gondokra és mire eljön az éjszaka, a családi fészek már maga a pokol.
A történet origója egy szegénysorból származó ír színész és egy jó családban felnőtt, zárdában nevelkedett amerikai lány eleve nehézségekre kárhoztatott házassága. Abban, hogy pontosan hol is siklott félre az életük, nem értenek egyet. Jamesnek a hírnév volt mindene, családjával olcsó szállodákban és vonatokon utazott egészen addig, amíg tartott a szezon, végül egy előadás révén szép vagyonhoz jutott, így Írországban belevághatott az ingatlanbizniszbe – a szerep azonban olyan skatulyát húzott rá, amiből soha többé nem tudott kitörni. Eközben Mary sosem bocsátotta meg magának, hogy gondatlansága miatt legidősebb fia, Jamie, megölte az öccsét, Eugene-t, a kisbabát pótolni akarván – mintha ez lehetséges volna! – ismét teherbe esett. A nehéz szülés után az orvos morfiumot írt fel az ideges asszonynak, a nő sorsa pedig azonnal megpecsételődött: függőségéből soha többé nem találja meg a kivezető utat.
A darab nyitójelenete egészen idilli, James még sok év után is szerelmes feleségébe, fiaik pedig vidáman nevetgélnek az ebédlőben. A szép kezdet azonban eszközként funkcionál, hogy még drámaibb legyen az utazás a tökéletességből a rémálom felé. A családban szüntelen a feszültség, semmiben sem értenek egyet. Csak akkor nem veszekednek, ha nem is beszélnek, viszont mindvégig a levegőben lebegnek a kimondatlan problémák. James fukar, Mary függő, Jamie számára elveszett a remény, Edmund pedig halálra van ítélve.
Sok a csend, gyakran csak nézik egymást a szereplők, főleg Mary-t, keresve rajta a drogfogyasztás jeleit. Semmit sem kérdezhetnek, vagy mondhatnak egymásnak nyíltan anélkül, hogy össze ne szólalkoznának. És különben is, miről beszélgethetnének, ha közöttük csak az elmondhatatlanság feszül? Mary nem akar tudomást venni a tényről, hogy a tüdővész révén még egy gyermeket elveszíthet, szinte kísértetként járkál az egyre nyomasztóbb családi otthon emeletén. Jamie az, aki igyekszik megmenteni öccse élettét, minden cselekedetét régi bűne és a végtelen magányosság vezérli. Mert egyedül van ő ebben a mérgező intimitásban, hiszen saját apjától is csak megvetést kap.
Az előadás elején hiába száll fel a köd, a szimbolikus homály visszatér és szinte felemészti a házat – a parti útról már semmi sem látszik belőle. A külvilág számára láthatatlanok a család belső problémái, de a szereplők saját mikroközösségükön belül is képtelenek őszinték lenni. Egyetlen biztos pont van az életükben, a whisky, hiszen az alkoholnál nincs jobb orvosság. Gyógyít mindet: szívfájdalmat, reménytelenséget, megtörtséget – csak éppen azt nem látják be, hogy a nagy egészet nemhogy összeforrasztja, hanem még inkább megrepeszti. Pedig szinte már így is összeragaszthatatlan.
Bánsági Ildikó hol szerető vagy aggódó családanya, hol pedig a hintaszékben remegő morfiumfüggő. Játékával kiválóan illusztrálja az asszonyban évek óta növekvő zavartságot, amely olykor hatalmas érzelemként tör felszínre, olykor pedig egy alig észrevehető, finom gesztusként artikulálódik. Remekül érzékelteti a titkolózással együtt járó paranoiát, nem kaphatjuk hamisságon. Mellette az erélyes, de a feleségétől egyre távolodó férjet Szélyes Imre alakítja. Orgánuma és tekintélyt parancsoló jelenléte leplezi a karakter hibáit és szilárd apa illúzióját kelti. Gémes Antos és Horváth Illés, a két fivér szerepében úgy isszák át a napot, mint akik alig várják, hogy vége legyen. Úgy tűnik, mintha statiszták lennének szüleik rémes házasságában, csak még két bizonyíték arra, hogy a kapcsolat eleve halálra volt ítélve. Érett színészi játék egytől egyig, a a kisebb szerepek is hitelesek és kellőképpen árnyaltak, Gáspár Kata szolgálólányként pedig egyértelműen kimagaslik: betölti fénnyel a teret, az elsötétült lelkeket, életigenlése révén tapinthatóvá válik a közte és a Tyrone-család közötti éles, felszámolhatatlan kontraszt.
A darabban több kulturális utalás is található, megjelennek a sztereotípiák a „mocsárba ragadt” iszákos írekről, de színészcsaládról lévén szó, nem egyszer hangzik el Shakespeare és más szerzők, valamint filozófusok neve. Mary a Monte Cristo grófja előadáson pillantotta meg először Jamest és második fiuknak az Edmondhoz nagyon hasonló Edmund nevet adta, aki tengerész lett, akárcsak az említett történet hőse. Az utolsó jelenetben, amikor Mary lejön a családjához, fia így szól: „A megőrülési jelenet; belép Ophelia” utalva ezzel anyja a valóságtól való elrugaszkodására. Akárcsak Ophelia, Mary is próbálta már vízbe ölni magát, sőt, Edmund is – ez az életüktől való szabadulni vágyás bennük a közös azon kívül, hogy terhet jelentenek a családra nézve.
A darab a már-már klisés családi bonyodalmak ellenére a legkevésbé nem elcsépelt. A nyelvezete egészen kiváló, mégis inkább a csöndek azok, amelyek igazán hatni tudnak. Egy-egy elhallgatott, elfojtott mondatnál a néző legszívesebben maga venné kezébe az irányítást – és ha egy előadás így be tudja szippantani a közönséget, akkor máris elérte a célját. Aztán végül természetesen minden kimondatik, ám felmerül a kérdés: lehet-e túl sok az őszinteség?
Pataki Anett
Fotó: Zsigmond László
