Szemerédi Bernadett a GlobART oszlopos tagja, az összművészeti előadásokban számos oldalát mutathatja meg. Pályája indulásáról, színházi hitvallásáról, a társulati létformáról és a kihívásokról beszélgettünk.
Mikor ötlött fel benned, hogy színész szeretnél lenni?
Mindig is ott motoszkált a sejtjeimben. Gyermekkoromtól kezdve hajtott valami sajátos exhibicionizmus, rögtönzött „egyszereplős show-immal” szórakoztattam először a szűkebb családot, majd a szomszédokat is. Egy kis délvidéki faluból származom, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol már évtizedekkel ezelőtt is a házak tövében elhelyezett kis padokon, sámlikon ücsörögve vitatták meg az élet nagy kérdéseit. Volt, hogy egy órába tellett, míg elértem nagymamámékhoz (a köztünk lévő távolság egyébként 15 ház), mert minden „tereferélő” csoportnál perceket töltöttem a szerb halandzsa-híradó és időjárás-előrejelzés előadásával, frissen költött zenés-táncos betétekkel, amelyekhez gyakran csentem el (hangos kacajokkal kísérve) a nénik, bácsik botját fontos kellékül. Talán meg is sértődtek volna, ha ezeket a kis performanszokat nem adom elő nap mint nap. Én hálás voltam minden mosolyért, csillogó szempárért vagy összeütődő tenyérért, esetleg csokiért vagy cukorkáért. Bár az is lehet, akkor még fel sem fogtam ennek az egésznek a valódi jelentését, és csak visszafelé tekintve ruházom fel többlet-tartalommal. Mindenesetre nagyokat nevettem, amikor nyolcadikosként nagymamámék szomszédja meghallgattatta velem a kazettát, amely egyik híradóm emlékét őrzi.
Mennyire volt egyenes utad a színészethez? Voltak kitérők, vagy tudatosan haladtál efelé?
Az én történetem a zene szeretetével kezdődött. Énekelni talán korábban tudtam, mint beszélni, és mivel családomban nagy hagyománya volt a zenélésnek, ki autodidaktaként, ki magasabb színvonalon művelte azt (dédapám prímás volt, nagyapám kántor, édesapám több hangszeren játszott fiatalkorában, édesanyám, nagymamám és nagynéném gyönyörűen énekelt), ötévesen meggyőződésemmé vált, hogy hegedűművész leszek. Az iskolával párhuzamosan el is kezdtem zenei tanulmányaimat, versenyek, fesztiválok következtek, sikeres felvételi a szegedi zenekonzervatóriumba, ám a középiskolai színházi élmények, a sok-sok versmondó verseny, a drámakör, amelynek tagja lettem, az akkor bennem még csak halvány kontúrjaiban megfogalmazódó összművészetiség utáni szomj arra sarkallt, hogy életem paravánjára a violinkulcs mellé színházi maszkokat aggassak. Széles vargabetűvel kötöttem ki a szegedi Kelemen László Színitanodában, majd a Pesti Magyar Színiakadémián, a zenei pálya mellett egyébként akkoriban még az orvosi hivatás is vonzott.
Elbizonytalanodtál valaha abban, hogy neked ezt kell csinálnod?
Igen, de szerintem ez természetes. Mindannyiunkban megfogalmazódik ez a kérdés, többször is, legyünk akár színészek, akár nem. Napjainkra a színházi világ sokkal széttagoltabb lett, mint évtizedekkel ezelőtt. Ha kilépsz az akadémia, tanoda, a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapuján, nem sorakoznak az aláírásodra váró színházi szerződések. Az előadásaidra nem jönnek el a direktorok. Vágyakozunk a társulati létformára, ám meghallgatásokra, szereplőválogatásokra kell járni. Remélve, hogy itt és most tényleg kíváncsiak rád, nincsenek előre leosztott lapok. Remélve, hogy abba a pár percbe bele tudod sűríteni azt, aki vagy, ahol emberileg, szakmailag tartasz. Sokat marcangoltam magam a kudarcok miatt. Amikor például az egyik casting-on a válogató olyannyira megalázott mind nőként, mind színészként, mind emberként, hogy utána sírni sem voltam képes, csak magamat kívülről szemlélve kóvályogni a színházból hazafelé, vagy amikor a színházi hirdetőtábláról tudom meg, hogy a rám osztott szerepet egy kolléganő játssza, vagy amikor a mesterem, a példaképem, akivel több darabban együtt dolgoztam volna, tragikus hirtelenséggel elhunyt, be akartam fejezni. Ez csak néhány azon árnyak közül, melyek a hivatásunk velejárói. Ismerd meg önmagad! Győzd le önmagad! Mindkettőt vallom. És azt is, hogy amennyire formál a siker, olyannyira a kudarc is. Minden tapasztalat bennünket szolgál.
Mi volt egyébként az első igazán nagy színházi élményed?
Nézőként a szegedi Kisszínház színpadán látott Pillantás a hídról Gáspár Tibor főszereplésével, illetve a Rudolf Hess tízparancsolata, Harsányi Attila monodrámája szintúgy Szegeden, a Thealter Fesztiválon. De ehhez hasonló katarzist éreztem, amikor Guelmino Sándor színpadra álmodta Lars von Trier Hullámtörését a Pesti Magyar Színház stúdiószínpadán. Kevés előadás után voltam képtelen megszólalni. A Pesti Magyar Színiakadémián eltöltött éveimet, az ott és akkor látott előadások emlékeit igazgyöngyként őrzöm, amikor pedig végzősként, az egyik darabban Kubik Annával játszhattam együtt... Nos, a bennem kavargó érzések leírására nehéz találni hasonlatot.
Mikor indultál el célirányosan az összművészetiség útján?
Tudatosan talán az Akadémián, s ebben az osztályfőnököm, Végh Péter, a mozgástanárom, Cortes Sebastian és a pantomimmesterem, Karsai János voltak katalizátoraim. Peti bácsi nemcsak színészként, hanem hegedűsként és énekesként is gondolkodott bennem a vizsgaelőadások során, Sebivel mintegy kilenc hónapon át kísérleteztünk a tánc, a mozgás, a zene és a szöveg egységéből megteremteni Rezonancia című előadásunkat, Karsai mester pedig más megközelítésbe helyezte számomra az emberi testtel teremthető valóság, a pantomim mint látható beszéd világát. Három évvel ezelőtt pedig, a GlobART-hoz való csatlakozásom mintha bevonzotta volna azokat az embereket, akikkel más társulatokban, más műhelymunkákban szintúgy az összművészetiség jegyében tudok gondolkodni és alkotni.
Milyen a GlobART tagjaként működni? Mit ad neked ez a fajta társulati együttlét?
Inspirációt, művészi szabadságot, levegőt, összetartást, mosolyt. Kár is a további szócséplésért.
Szerinted mitől tud erős, hatékony közösség lenni a ti társulatotok?
Talán, mert mindannyiunk szerelme a művészet, a színház. Talán, mert odafigyelünk egymásra. Talán, mert motiváljuk egymást. És talán, mert ez egy pici sziget, s a próbák közbeni súrlódásoktól eltekintve itt senki sem akarja elgáncsolni, ellehetetleníteni a másikat.
A GlobART-nál számos előadásban játszol, az eddigi tapasztalataid alapján milyen karaktereket érzel közel magadhoz?
Minden szerep ajándék. Új út, új kihívás. Sokfelé játszom a GlobART-on kívül is, határon innen és túl. A karaktereim között akad musical-hősnő, operett-szubrett, tragika, komika, és vannak versszínházi, szakrális vagy improvizációra épülő előadásaim is. Nem tudnék közöttük különbséget tenni. Nem is érdemes. Az igaz, többször osztottak rám „pozitív”, szerethetőbb karaktereket, de szerencsére a másik pólusból is megadatott néhány jutalomjáték.
Melyik az az előadás, amelyiknek leginkább át tudod adni magad, ami a legtöbbet jelenti számodra?
Nekem mindig is az Ajtók lesz GlobART-os előadásaim alfája és omegája. Ez volt az első közös munkám Annával. A válogatáson derült csak ki számomra, hogy Anikóval viszont már a második, ugyanis néhány hónappal korábban egy hangoskönyvre az ő versét is volt szerencsém felmondani. Mi tagadás, azt a verset, amely a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Mara alakjában megannyi sérelmemmel, kételyemmel, félelmemmel kellett szembenéznem. Az első olyan szerepem volt, amely minden korábbinál valóságosabbá, a saját valóságommá tudott válni, és amelynek terhét sokkal nehezebben tudtam letenni az előadás után. Amely a legjobbkor döbbentett rá emberi gyarlóságaimra.
Mik azok az impulzusok, hatások amelyek egy-egy próbafolyamatnál inspirálni tudnak téged? Magadból szoktál építkezni, vagy igyekszel objektívabban rálátni egy-egy szerepre?
Elsősorban az „itt és most”-ban, az „ott és akkor”-ban hiszek, a megismételhetetlen pillanat varázsában. A partnerem tekintetében, egyszeri, spontán rezdüléseiben, amely belőlem is új állapotokat, új megközelítéseket hív életre. Örömmel nyugtázom, ha a következő előadás – csak piciben is – más, mint az előző. Ettől marad élő, folyton pezsgő, pulzáló. Így tud hatni. Ami a szerepformálást illeti, első ízben természetesen mindig magamból indulok ki. De kell, hogy legyen rálátásom a karakteremre, a darabbéli összefüggéseire, tudnom kell, ki ő, mit képvisel számomra, utána pedig megkereshetem, hogy miben hasonlít rám és miben különbözik tőlem. Ez a különbözés a legizgalmasabb. A keresés. Itt aztán szárnyalhat a fantázia, jöhet a megfigyelés, az ötletek, impulzusok sokasága, hogy felerősítsem azon szunnyadó jellemvonásaimat, amelyek azzá tesznek, aki valójában nem vagyok, de lehetnék.
A színházban tudatosan keresed a kihívásokat, vagy inkább hagyod, hogy megtaláljanak téged a feladatok?
Az a tapasztalatom, keresheted te a kihívásokat, úgyis az a feladat, szerep, lehetőség talál meg, amelyre ott és akkor szükséged van. Ezzel az „attitűddel” talán könnyebb legyűrni a meghallgatások izgalmát, nyomását, alkalomadtán kudarcát is.
Klasszikus és kortárs darabokat is egyaránt játszotok, te melyikeket érzed közelebb magadhoz?
Sokkal több kortárs darab és ősbemutató van a hátam mögött, mint klasszikus. Most játszadoznék egy kicsit veretesebb szöveggel is.
Szerinted mitől tud igazán kiemelkedő és izgalmas lenni egy előadás, függetlenül attól, hogy kortárs vagy klasszikus?
Ha a próbák során rendező és színész, az előadásban színész és színész úgy kapcsolódnak egymásba, mint a bogáncsok. Ha az előadás önálló lényként lélegzik, mozdul. Mert akkor ez az egység, a benne dobbanó tartalom megtapadhat a lelkek falán is.
