Nehéz olyan darabról találó kritikát megfogalmazni, amelynek minden perce újabb sebeket tép fel. Máté Gábor legújabb rendezése, A tökéletes boldogság világa azonban éppen ezt teszi: újabb és újabb fekélyekre mutat rá a társadalom testén, hogy aztán kiállítása a tűpontos orvosi bizonyítványt.
Frances Ya-Chu Cowhig darabja a Kínai Népköztársaságban játszódik, méghozzá a Mao által hirdetett kulturális forradalom alatt. Az ország ekkor már évek óta groteszk, orwelli világban él, az emberek a hétköznapok korántsem hétköznapi problémáival küzdenek. Ez az oka annak, hogy elhangozhatnak olyan mondatok, minthogy „A részlegvezetőm kiugrott az ablakon” „Mondd neki, hogy ne tüntessen!” „Bocsánatot kérek, hogy rossz állampolgárt neveltem.” Az ilyesfajta megnyilatkozások az adott kontextusban akár még humoros felhangot is hordozhatnak, de épp azért, mert tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy itt semmin, de semmin nem lehet őszintén nevetni. Legfeljebb saját kisszerűségünkön, hogy mindezt hagyjuk. Mert a darab nem csupán Kínáról vall, hanem minden olyan emberről, akinek nem kell szótárban kikeresnie, mit jelent az, hogy elnyomás.
A tökéletes boldogság világában a mindennapokat alapvetően meghatározza a terror, a nyomor, és persze az idősebb generáció léttapasztalata: „Mao a nagy ugrás néven ismertté vált mozgalom segítségével 1958 és 1961 között megkísérelte az alapvetően mezőgazdasági jellegű Kína fejlett ipari országgá történő átalakítását. A teljes kudarccal végződő program a kínai történelem egyik legnagyobb éhínségéhez vezetett, amely során a legóvatosabb becslések szerint is 18 millióan, egyes adatok szerint pedig 45 millióan haltak éhen.”
Ebbe a groteszk világba születik bele Napsugár (Mészáros Blanka), a történet főhőse. Sőt, talán öccse mellett az egyetlen igazi hős, aki nem másokból, hanem saját erejéből táplálkozva jut el a felmagasztosult nyomorig. És ennél a végtelen nyomorúságnál nem lehetne szebb és szomorúbb befejezés. Az, aki kiáll magáért és a társadalomért, hazaáruló. Néha már-már azt kívánjuk, bár lenne több bukott állampolgár ebben a történetben.
Napsugár kezdetben a naiv, szegény lány tökéletes megtestesítője: szülei akarata ellenére életben maradt, hogy aztán minden egyes reggel azzal a gondolattal kelljen felkelnie, hogy öccse boldogulásáért dolgozik. Ő az egyetlen olyan alak, akinek nem kell megosztoznia a színészeken, az előadás alatt ugyanis tizenhárom karakterrel találkozunk, amelyet összesen hat színész formál meg. Ennek következtében a figurák között sajátos kapcsolatháló szövődik, amelynek révén számtalan szereplő kerül egymás mellé – vagy éppen egymással szembe –, kitágítva ezzel az egyébként is gazdag értelmezési lehetőséget. A színészek többnyire bravúrosan váltogatják a különböző karaktereket, mintha valóban tizenhárom személyt látnánk egyidejűleg működni, akik ugyan azonos arcot viselnek, de a maszk és a felszín alatt mindig valami más forrong. Valami, amit azonban minden esetben a zsarnokság hív életre.
Mészáros Blanka legnagyobb érdeme, hogy az egyébként klisébe hajló karakteréből képes összetett, hús-vér embert megformázni. Alakításának hitelessége elvitathatatlan, akárcsak Dér Zsolté, aki Öcsi szerepében egyszerre üde színfolt és végzetes katalizátor a tragédiában. Ugyancsak szép ívű színészi játékban teljesedik ki Szirtes Ági szerepeinek hálója: hol az őrülettől törékennyé vált özvegyet, hol pedig a végzet asszonyát láthatjuk benne. Dankó István Li Hanként nyújtja a legmaradandóbb alakítást: elméje lassan megfertőzi az életének minden apró szegmensét, nem marad egyetlen tiszta gondolata sem. Bűnös ő is, talán a legnagyobb, mert álmában és ébren is sajátjai ellen vét. Bán János elsősorban Mr. Destinyként emlékezetes, míg Borbély Alexandra minden figuráját pontosan körülhatárolja, ezáltal komplex képet kapunk arról, hogyan is hathat a pszichére az egyre erősödő diktatúra.
Az előadás hatásához természetesen Cziegler Balázs díszlete is erőteljesen hozzájárul, már akkor úgy érezzük, hogy túl szűk, túl fojtogató a közeg, amikor belépünk a Kamra nézőterére. Hiába állnak olyan távol egymástól a rácsok, hogy akár át is férhetnénk rajta, tudjuk, hogy nincs menekvés. Egyszerre válik véres szülőszobává, még véresebb vesztőhellyé és cirkuszi poronddá a színpad, a szomorú pedig, hogy egy idő után mindezen már alig-alig lepődünk meg. Hogy is tudnánk meglepődni, ha egyszer ez a mi közös kalitkába zárt valóságunk is?
Máté Gábor éppen emiatt nem próbál sem finomkodni, sem pedig radikális eszközök használatával kíméletlen aktualizálásba merülni. Mert nem is kell. A tökéletes boldogság világa a ma szimfóniája. Minden hangja tiszta, és ez a tisztaság fáj a legjobban. Egy biztos: most már csak tőlünk függ, hogy jövőt, vagy rémálmot látunk-e magunk előtt.
Boross Krisztina
Fotó: Dömölky Dániel
