Peer Krisztián tizenöt év hallgatás után szólalt meg újra a költészet nyelvén. A 42 című kötet elolvasása után a beszéd súlyosabbnak mutatkozik a csöndnél, a sorok hétköznapi cinizmusa ugyanis egyértelművé teszi, hogy itt nincs szó újrakezdésről.
Nehéz nem elfogódottan olvasni ezt a kötetet. Még nehezebb, sőt talán lehetetlen úgy kézbe venni, hogy ne tudatosulna bennünk újra és újra, milyen tragédia előzte meg a születését. A szövegek egy része ugyanis a költő barátnőjének halála előtt íródott, míg a versek másik csoportja a trauma utáni időszak gondolatainak ad testet. Ekképpen az elv, miszerint válasszuk külön az elbeszélőt a költőtől, hirtelen semmivé foszlik. Ebben a kötetben nincsenek maszkok, felvett pózok. Van viszont megrendítő őszinteség, öniróna, és mindenféle reményt nélkülöző igyekezet a továbblépésre. A gyászmunka azonban nem az elfedésről szól, elengedhetetlen része a hátratekintés is: a felejtés elutasítása a szüntelen emlékezést teszi törvénnyé.
 |
| Fotó: Bielik István |
Az emlékezés sem a szokványos panelekből épül fel. Voltaképpen a korábbiaknál simább felszínű verseket olvashatunk, nincsenek váratlan fordulatok, meghökkentő képzettársítások, nincs ebben a kötetben semmi "irodalmi" lázadás. A virtuozitás a csendességében rejlik. Ezzel a csendességgel áll szemben a kötet fizikai volta, a felvágatlan lapok sora, amely arra kényszerít minket, hogy erőszakot kövessünk el a könyvön, ha be akarunk pillantani a gyász mögé. Fogjunk egy kést, vágjuk fel a lapokat, a kötet sebei révén aztán felszakadhat a fájdalom is. Itt nem a költőnek, hanem az olvasónak kell radikálisnak lennie. Ugyanakkor a kezünkben van egy fontos döntés is, hiszen ezzel a könyvészeti technikával mindenki megalkothatja a maga narratíváját, a befogadás és ezzel párhuzamosan az értelmezés mikéntjét.
Egy biztos: akár sorban olvassuk a verseket, akár az előtte-utána logika szerint, elveszni nem tudunk. Ha a két szövegcsoport tipográfiailag eltérő lapszámozása nem is segítene, akkor is árulkodnak a szövegek: a biografikus kontextus nélkül is pontosan rekonstruálhatóvá válnak a történtek. A sosem nyugvó reflexivitás pedig gondoskodik arról, hogy a halál költői feldogozásával járó giccsbe hajlás teljességgel kizáródjon a versekből – nincs szépíteni akarás sem a múltra, sem a jelenre nézve. A halál feldolgozása itt nem törődik a tabukkal: „A tisztálkodószereket kibasztuk a kukába. / Miért, a csontjaiddal szerinted mit csináltak?”
Az én nincs egyedül: önmagát sokszorozza meg. Vagy tükröt tart maga elé, vagy óhatatlanul is másban látja tükröződni önmagát. A leírt sorokban, Flopban, a kutyában, és főként az elvesztett lányban. Mintha az idő fogalmához is csupán az együtt töltött évek rendelnének jelentést: „Mióta megegyeztünk, / idő úgyis csak azóta van. / Múltam meg azért, / mert mutatom. // Ez a szerelem, / ha nem venném észre.” Már az „előtteversek” is ennek az időképnek a traumatizálásáról árulkodnak, a gyász szövegeiben pedig már egyenesen vezérmotívumként jelenik meg. Az öt együtt töltött év azonban nem mitizálódik, sokkal inkább az örök kétely terepévé válik. A kérdés ugyanis ott lebeg minden sor felett: megérte? Megérte neked? Furcsa módon akár úgy is tűnhet, hogy ez a bizonytalanság tartja össze a verseket: „A szerelmi költészet nehézségeiről? / Petrit ismered? / A negyedik nő vagy, akinek én mutattam meg. / Csak neked meg kellett halnod. Előtte öt év. Melyik fontosabb?”
A kötet szövegei persze nem csupán a feldolgozásra tesznek kísérletet, hanem a teremtésre is, egészen pontosan az elhunyt lány, az elmúlt idő újrateremtésére – a költészet által. A veszteséget a legszemélyesebb környezetben látjuk kibomlani, elzárt terek, védett magánszféra itt nem létezik. Az újraalkotás kísérlete is éppilyen nyílt, ámde láthatatlan párbeszédről tanúskodik. Lehet, hogy éppen ezért olyan természetes a folyása mindegyik szövegnek: a költészet és a hétköznapi beszéd nyelvhasználata között húzódó határ a maga teljességében oldódik fel.
Azt azonban ne higgyük, hogy csupán egyetlen olvasata létezik a szövegeknek, vagy hogy a könnyűnek tűnő nyelvezet mögött ne rejlene számtalan jelentésréteg. Talán az elsődleges értelmezéshez egyszerűbb hozzáférni, mint Peer korábbi verseiben, ám a mélyebb dimenziókat jóval nehezebb feltörni, hiszen hamar megelégszünk a nyilvánvalóval. Pedig nem kellene, mert az egyszerűség remekül palástolja azokat a finomságokat, amelyek révén rátalálhatnánk a szövegek rejtett ösvényeire, a komplexebb jelentésekre. Éppen ezért nem tudom azt mondani, hogy megfejtettem a szövegeket - minden újraolvasásnál mást értek meg belőlük. Még az út elején járok. A lapokat már felvágtam, a verseket még nem sikerült. A 42 ugyanis olyan kötet, amiért a látszat ellenére küzdeni kell. És amiért érdemes érdemes is.
Oros Panna
Fotó: Bielik István
