Schein Gábor tizedik verseskötete, az Üdvözlet a kontinens belsejéből már-már kegyetlenül ironikus röntgenfelvétel korunk állapotáról. A zsigeri otthontalanság és az ebből eredő kilátástalanság azonban úgy kiált felénk minden sorból, mintha valami mégiscsak menthető volna.
Hiába a cím, nincs a kötetben egy csepp naiv kedvesség sem, nincs bájos integetés a túlpartról, ez az üdvözlet nem a messzi távolból jön, hanem a mélyből morajlik – méghozzá úgy, hogy lehetetlen nem meghallani. Sőt, azt sem túlzás állítani, hogy belőlünk beszélnek ezek a sorok. Ám azt mégsem mondhatjuk, hogy a nagyon is emberi hang mögött mindig egy konkrét személy szólama sejlik fel: olykor maga a város, az ország tárja elénk megfigyeléseit. És ezekben az ösztönös megfigyelésekben nincs semmiféle öröm.
Legalábbis semmiféle szokványos öröm, mert itt még a kevés boldogság is csak a halál közelségéből fakad. Az Üdvözlet a kontinens belsejéből a szorongás és az ezzel összefüggő hiány kiválóan megkomponált szimfóniája: néha elcsendesedve dalol arról, mi rejlik a gondosan őrzött felszín alatt, máskor pedig a maga teljes kiszámíthatatlanságában bugyog fel belőle valamiféle ősi düh. Úgy, hogy itt minden sor egyszerre közös és egyszerre személyes. Egy teste van a városnak és a benne élő embereknek, és ez a test a „gyűlölködő koldusország.” A kötetben ugyan vannak bizonyos versek, amelyek egyértelműen a közösségi költészet hangján szólalnak meg, mások pedig a legmegrendítőbb személyességén, mégsem ennek mentén tagolódik igazán a kötet. Az országban eluralkodó reményvesztettség és védtelenség tökéletesen rímel a halálos betegségben szenvedő ember kiszolgáltatottságára. A tagolódás az összefonódás repedezésekkel tarkított játékában rejlik.
 |
| Fotó: Valuska Gábor |
Repedezésekkel, hiszen ebben az egy testben, amelyben össze vagyunk zárva, háború dúl. A test vérzik, és mi nézzük, ahogy egyre csak gyűlnek a sebek. Már a kötet nyitánya is figyelmeztet: „Az élet itt / sosem volt más, mint a túl lassú gyilkolás művészete. / A kordonok mentén most végre a köztéri akasztások / és a skizofrén szerelem más efféle álmaival játszhatott / az éber elme, és megittasulva azt hitte, politikát csinál.” A test „kísértethaza”, és ha valóban így van, mi sem lehetünk mások benne, csupán kísértetek. Ebben a hazában pedig nincs hová elrejtőzni: a külvilágban egyik harc követi a másikat, a történelem játszik a korokkal, belül pedig a test készül felszámolni önmagát. Minden menekülési út zárva. Nem marad más, mint a Zuhanás. A második ciklus címadó verse ki is mondja mindazt, amit addig a kollektivitás és az egyén viszonyáról sejteni lehetett: „mert aki / már elmúlt negyven, az már perfekt alvajáró, / szétbogozhatatlan benne a személyes / és a kollektív képzelet. Ezért az automata / pilóta mindig túl későn jelez. A zuhanás / feltartóztathatatlan.”
A kötet aztán mégiscsak eltolódik a személyesség felé, hajszálvékony határt húzva az egyén és a közösség közé – ám egyik még mindig feltételezi a másikat. Nem titok, hogy a kötet verseinek egy része akkor született, amikor Schein Gábor halálos betegségével küzdött. Éppen ezért különös, hogy a betegség fájdalmának leírásánál mégiscsak az öröm megfogalmazása a megrendítőbb. Az, hogy egy halál közelsége hozhat valamit, ami szép, valamit, amiből még megszülethet a boldogság is – mert
mindennek van ajándéka, talán több is, mint remélhetnénk. A kihullott haj, a lélegzet görcsei, a hideg műtő, sőt maga a daganat is mintha csak eszköz volna arra, hogy az élet megmutathassa azt, amiről már elfeledkeztünk, vagy amit a nagy evidenciában ezidáig képtelenek voltunk észrevenni. A betegség egyszerre a gyermeki rácsodálkozás pillanata is. Ekképpen pedig a gyógyulás sem lehet más, mint a kötelezően letagadott kín. Hallgatni kell róla, még ha fáj is. Erről tanúskodik a Kórházi reggelek címet viselő ciklus záróverse is: „csak azt tudom, hogy miután fölkeltem, / és lassan visszatért az erőm, / hogy járjak a napok zajában, // még sokáig visszakívántam a betegséget, / féltem, hogy elveszítem ajándékait, / körülhatárolhatatlan hiány maradt utána.”
Az Üdvözlet a kontinens belsejéből vallomás és vádirat is egyben, hiszen visszatérni az életbe talán nehezebb, mint lemondani róla. A visszatéréshez szükség van kapaszkodóra. A visszatéréshez szükség van célra. A visszatéréshez szükség van otthonra. És már ott is vagyunk, ahonnan elindultunk: ha még sikerült is megvívnunk a belső harcot, hogyan számíthatnánk békére? A városnak már alig maradt ép szövete. „Hús nőtte be a szemeket.”
Oros Panna
