A Gólem Színház Halpern és Johnson című előadása az ember lét legelemibb dimenzióiról beszél: a hitről – az egymásban és a világban való hitről –, a két ember közötti szövetség törékenységéről, a beszéd mágiájáról, illetve az igazság és hazugság között húzódó vékony határvonalról.
Voltaképpen az egész történet egy halott asszony életútja köré szövődik: áttételesen ismerjük meg az eltelt éveket, évtizedeket, méghozzá két férfi által képviselt, sarkított nézőpontból. Arra már nincs mód, hogy maga Flo mondja el nekünk, hogyan is érzett, mi mozgatta őt ebben az egyre bonyolultabb világban. Férje, Joseph Halpern (Székhelyi József) zsörtölődő idős férfi és szenvedélyes haragvó: egy félrecsúszott félmondat is elszakítja nála a cérnát. Flo volt szerelme, Dennis Johnson (Trokán Péter), ezzel szemben igazi finom modorú, előzékeny úriember. A két alak egymás tökéletes ellentéte.
Látszólag semmi sem köti össze őket a halott asszonyon kívül, ez az érzet pedig egyre csak erősödik bennünk, ahogyan a kettejük között kibomló végeláthatatlan diskurzusból megismerjük nemcsak a szeretett nő, hanem kettejük történetét és világlátását is. Az oly sok időn át elhallgatott hazugságok csak feszítik a két férfi közti nyilvánvaló ellentétet, táplálják a természetes rivalizálást: vajon melyiküket szerette igazán Flo? Ez a kérdés motoszkál mindkettejükben, és megkapó hévvel érvelnek saját maguk mellett.
A két figura szinte mást sem tesz ebben az egyébként remekül megírt történetben, mint vitatkozik egymással. Egyszer már-már kedvesen szurkálódva, másszor egész kis csetepatét robbantva ki. Mi pedig pontosan tudjuk, hogy tétje valójában nem a színpadon zajló eseményeknek van, hanem annak, hogy ráismerjük az életünk egy-egy apró szeletére. Mert Halpern és Johnson a véget nem érő patáliák közepette rámutat arra, hogy voltaképpen milyen kevéssé is ismerjük azt az embert,akivel évekig együtt élünk. Aki előtt nem kellene, hogy titkaink legyenek. Pedig vannak, mert minden ember őriz magában valamit, amiről úgy gondolja, hogy a másik talán nem értené meg. A másik talán kinevetné, vagy ami még rosszabb: elutasítaná miatta. És különben is, jobb nem bántani azt, aki a legközelebb áll hozzánk. A múlt és a jelen problémái így rekednek végérvényesen bennünk, de nincs korlátlan hatalmunk felettük: bármikor a felszínre bukhatnak. De vajon jól járunk-e azzal, ha az elvarratlan szálakat más próbálja meg elvarrni helyettünk? Nehéz erre válaszolni.
A Halpern és Johnson voltaképpen a két főszereplő jutalomjátéka, el sem lehetett volna képzelni plasztikusabb karaktereket Székhelyi József és Trokán Péter együtteséhez. A színészek nagyszerűen kiaknázták a darab lehetőségeit, a látszólag hétköznapi beszélgetések minden rejtett feszültségét képesek felszínre hozni. A két szereplő a beszélgetések által újra végigéli az eltelt évtizedeket - ez az korszak ma már tulajdonképpen történelem. Méghozzá igen fontos periódusa a nagy egésznek, hiszen a háború utáni időkről van szó, és arról, hogy a zsidó Halpern és a keresztény Johnson hogyan is élte meg mindezt. A két világnézet itt ütközik a legélesebben, a szerelemi szál hirtelen háttérbe is szorul, és egyedül a lecsupaszított ember áll a reflektorfényben. A társadalomkritika itt azonban nem áll meg, a szereplők találkozásait ugyanis apró parkbéli jelenetek tagolják, amelyek egy-egy félpercre olyan fontos kérdéseket villantanak fel, mint például a homoszexualitás és a nyilvánosság egymáshoz való viszonya.
Az előadás díszlete (tervező: Gyarmati Dóra) igen puritán, ugyanakkor szinte minden elem többfunkciós: a friss sírhalomból egy szempillantás alatt őszi ruhát öltött park varázsolódik. Ez a fajta mobilitás kiválóan szolgálja a darab keretes szerkezetét, a rendező, Borgula András pedig úgy kanyarítja egymásba a szálakat, hogy néző egy percig sem képes máshova figyelni. Ugyanis nagyon emberi történet ez, két idős férfival a középpontban, akik végül képesek lesznek együtt élni a múlttal, és ami még fontosabb: megtanulják egymást is szeretni – mert az embernek elemi szükséglete az, hogy tartozzon valakihez. Flo-hoz már egyikük sem tud. Ketten maradtak. Közösen talán megmenekíthetnek valamit azokból az évekből, amelyek úgy elszaladtak mellettük.
Oros Panna
Fotó: Horváth Judit
