A forró nyári szél hisztisen, a fák és bokrok ágait összekócolva rohant végig az utcán. Nem lehetett elégedett a munkájával, mert a faluházához érve tett egy plusz kört, és elegánsan bevágta az ablakott, aztán tovább viharzott. Letye hallgatózásának itt lett vége. Szorosan simult a falhoz a díszterem ablakai alatt. Szélsebesen járt az agya, próbálta felfogni a bentről kiszűrődő beszélgetést. Csücsörítve, szemöldökét ráncolva bámult maga elé a megoldást keresve. „A jegyzőnő aszonta, hogy macskákat akar. Sok, színes macskát. Hát ha aszonta, akkó' az úgy is lesz!” - összegezte a lapítás alatt hallottakat és a faluháza előtti fésületlen bokrok takarásában tova libbent. A távolban halk morajlás figyelmeztetett a vihar közeledtére.
Amióta a fiú meglátta az új jegyzőnőt, szinte leste minden kívánságát, mert a Szökröm Tóni is megmondta a kocsmában, hogy ennek a nőnek a szépsége nem tűr halasztást, meg hogy az ilyen nőt a lába alól el kell tenni vagy a lábát kell levenni? De az is lehet, hogy azt mondta, hogy le kell venni a lábáról. „Oszt, hogyan?” – kérdezte Letye. A kocsma válogatott társasága pedig – élükön Sztyopival, Turpival és Szajjal – hihetetlen ötlettárat sorakoztatott fel előtte. Csak ki kellett választani a neki legmegfelelőbbet. Letye pedig úgy döntött, hogy azt a tanácsot fogadja meg, amelyikben azt javasolták neki a kocsmai legények, hogy lesse a hölgy minden kívánságát. A dolgok onnan már mennek maguktól. Legalábbis a kocsma hódító kódexe szerint így kell lennie.
Erősen sötétedett már, a vihar pedig beváltotta kora esti fenyegetését. Egyre közeledett, Letye mégsem haza sietett, hanem a házuk mögötti apró fészerbe, ahol a tavalyi szottyadt kukoricaszárak mögül előásta a triciklijét. Az akció megkívánja a felszerelést. Kitolta a fészer elé egy kicsit letakarítani. A vihar segítőkészen fújta le a koszt a járgányról. A deszkával bélelt plató lesöprése és a váz gyors leporolása után Letye büszke pillantások közepette visszatolta a triciklit a helyére. Csak holnap indul útnak, a vihar mára lefújta az akciót. Macskát szerez. Sokat, de előbb még el kell mennie valakihez, aki biztosan tud segíteni, hogy minden gördülékenyen és simán haladjon.
Minden normális ember fejében megfordult volna, hogy vajon mi a pejparipa pimpillőjének kellett sok macska a jegyzőnőnek, de Letye nem tartozott az átlagos emberek közé. Harmadik gyerekként született egy cseppet sem jómódú családban, ahol a nem kívánatos státuszt töltötte be. Pláne, miután kiderült, hogy szellemileg hátrányos helyzetű. Kisegítő iskolába járt, a társai pedig folyton játszótérnek használták. Szívét, lelkét, testét, érzéseit. Folyamatos támadások egész hadát kellett elviselnie amiatt, ahogy öltözött, ahogy viselkedett, ahogy beszélt. Idős nagyapja mellett ragadt rá a helyi tájszólás, de Letyét ez legkevésbbé sem érdekelte, sohasem készült hírolvasónak. Az öltözéke tiszta volt, a viselkedése szerény és ugyanez fordítva is jellemző volt rá: szerény öltözködés, tiszta jellem. A bántások megerősítették, kemény lett, mint az épp tomboló vihar, lepergett róla minden negatív kritika. Neveltetésén és jó sorsán persze az sem dobott sokat, amikor nagyapja halála után apja lelépett, mint örömlány a sezlonról. Rossznyelvek azt fecsegték, hogy egy másik nővel, de ez sosem bizonyosodott be, azóta se látta senki. Nagy trauma volt ez, az akkor alig hat éves, amúgy is labilis fiúnak. Meg aztán milyen élete lehetett egy olyan anya mellett, aki ha bármi probléma felmerült, azzal zavarta el, hogy „egy szád van te gyerek, azt is én fogjam be?”
Egy dolgot azonban mindenki tudott a már felnőtt Letyéről, hogy a szíve óriási. Erre akkor figyelt fel a falu vezetése, amikor próbálták a hasonló hátrányos helyzetű embereket bevonni a közmunkába. Letye szinte minden piacnapon várta a buszt, azt lesve, kinek miben tud segíteni. Cipelt, hurcolt, panaszáradatokat hallgatott egy kis társaságért cserébe. Örült a szíve, ha másokon segíthetett. A polgármester ezt látva felfogadta ebédhordásra, idős hölgyeknek vásárolhatott napi élelmiszereket, sőt mivel nagyon megbízhatónak bizonyult, gyógyszerkiváltással is gyarapították napi tevékenységeit.
Időközben a vihar úgy gondolta, megmutatja drámai oldalát. Az udvar közepén álló szederfa szinte földig hajolt a hatalmas mutatvány előtt. Letye a fészertől a vaksötétben óvatosan, szinte teljesen ráhajolva a tomboló szélre lépdelt a nyárikonyháig. Mindig itt lakott, kivétel télen. Csak enni járt be az anyjához. Régi fajta ház volt, elöl szoba, középen konyha, hátul még egy szoba és egy fürdő, ezek mellett pedig kint egy hosszú tornác futott végig. Egészen a ház végében egy külön ajtóval nyílt a nyárikonyha, amely Letye saját birodalma volt.
A vihar vendéget hozott. Az ajtó előtt ott ült Fika, a szomszéd macskája. Utálta. Kölyök korában állandóan folyt az orra és mindig a fiú nadrágjába dörgölőzött. Innen a megtisztelő név. Letye most megörült a vendégnek, arcán indokolt kaján mosoly jelent meg. Hiába! A sors elől nem lehet elfutni. Fika igencsak szeretett volna bemenni, mert a viharból kifolyólag látszott rajta a cidri. Letye pedig innentől kezdve mindent a tervének alárendelve kitárta az ajtót. Nehéz lett volna megállapítani, hogy a mosolya vagy az ajtó nyílása volt szélesebb. Fikát egy ügyes lábfejes röptetéssel a nyárikonyha közepére segítette, az halk puffanással landolt és megkezdhette kalandos életét Letye titkos akciójában. Egy macska begyűjtve.
Amint a Hold és a Nap helyet cseréltek, Letye készen állt arra, hogy letudja a kötelező munkáit. Bevásárlás, pletyka hallgatás (a helyi térfigyelő-öregasszonyok áldásos munkájának köszönhetően), gyógyszerkiosztás. Máskor szívesen elidőzött volna a nénikék bitang-pusztulatosan rossz kávéja mellett, ma azonban semmi nem indokolta a lógást.
Jócskán ebéd után üres üvegeket pakolt a triciklibe és hangos csörömpöléssel kihajtott a fészerből. Fika nem bírta elviselni a bezártságot és ezt minden lehetséges módon próbálta a külvilág tudtára hozni. Olyan vernyákolást rendezett, hogy a csörömpölő üvegeknek sikerült csak elnyomnia a cirkuszt, amit rendezett.
A falu északnyugati részén, a temetőtől nem messze, egy régi fatelep élte valaha szebb napokat látott életét. Még az átkosban hihetetlen népszerű hely volt, itt működött egy asztalos üzem és a tsz gépállományát is itt javították az autószerelő-műhelyben. Manapság már csak egy kisebb autójavító található itt és az éjjeliőr, Putyuka bácsi.
Letye útközben kiszórta az üres üvegeket egy kukába és kettesben Fikával közeledtek a fatelep hátsó részében található pici lakhely fele. Olyan volt ez neki, mint a második otthona. Gyerek korában sokat járt ide a nagyapjával és később ide menekült az őt ért inzultusok elől. Putyuka bácsi már akkor is itt élt, fiatalosan, fürgén. Letye minden nyarat nála töltött. A fatelepet egyik oldalról egy régi vasúti töltés határolta. Innen volt ám igazi móka végignézni a birtokon. Hogy ne legyen megerőltető felmászni napjában többször is ide, Putyuka bácsi és a kis kísérője kapával lépcsőket vájtak a töltés oldalába, egy régi rozzant távcsővel figyelték a temető fele sietőket, a kiskányát a fa tetején, amelyről Letye csak később tudta meg, hogy az igazából feketerigó volt. Az öreg mellett rengeteg fortélyt megtanult, aki szeretetével az összes már nem létező férfi felmenőjét pótolta. Azóta az idő ugyan fogott az apapótlón, de optimizmusát sosem veszítette el. Pedig nem sok oka volt örömködni az öregnek. Soha nem volt senkije. Igazi magányos farkas volt. Olyan volt, mint egy makacs hörghurut. Nehezen oldódott fel. A nagy rendszerváltás után a „Tanács” megszüntette az üzemeket, de felajánlották neki, hogy maradhat az egyszobás lakásban, ha továbbra is figyeli a helyet. A javításra váró autókra elkelt a felügyelet és rengeteg fa maradt itt, amikre jellemző volt, hogy önszántukból nem is akartak volna innen elmenni. Jó néhány enyveskezű viszont megjáratott volna egy-két köbméter tüzelőt, csak úgy, „azistenfizessemeg” jeligével.
Ünnep volt minden nap az öreg életében, ha a fiú meglátogatta.
- Mi járatban vagy erre, fiam? – fogadta széles mosollyal.
- Tanács ügyibe gyüttem magáho'. Maga szerint mi rosseb az, hogy az augusztusi ünnep előtti hétvíge? – szegezte neki a fiú üstöllést a kérdést, mint akinek egy perc halasztani való ideje sincs.
- Hát… – vakargatta a fejét az öreg és az öntöttvas kályha feletti naptárra bámult, amelyen nem a hónap lenge öltözetű hölgye volt, hanem Guszti, a helyi kéményseprő mosolygott foghíjas, minden kéményre elszánt képpel. – Ha huszadika szombat, akkor az tizenharmadika. No, de miért fontos ez neked?
- Tegnap hallgatóztam – hajolt közel bizalmasan Putyuka bácsihoz Letye. – A jegyzőnőnek macskák kénének. Színesek és sok. Én beszerzem őket, csak mikorra kéne?
Szomorúan lehajtotta a fejét és csendesen folytatta, hogy bizony még így sem tudja, hogy mikor van tizenharmadika, mert ő nem ismeri a naptárat.
- Macskák?? – lökte hátra a kalapját Putyuka bácsi. – De minek az? Jól értetted, te kölyök?
- Jól hát! Ott űtem az ablak alant. Hallottam, ezvel a két fülemmel, ni! – és megrángatta őket. – Mondja csak, a Meszes Kari bácsinak megvannak még itt a nyúlkatrocai? Oda el tunnám űket raknyi, amíg el nem gyün az idő!
- Ott vannak hátul – bökött az ujjával, a fatelep sarka fele. – Nincs ott már semmi. Hanem friss szénát azt hoznod kell. De te, Letye! Aztán honnan szerzel macskákat?
- Azt mondta a szomszéd Ila néni a múltkor, hogy haszontalan állatok, mert csak a konzervet várják. Hát akkó' meg? Nem hiányoznának azok senkinek. Majd találok én kinn a mezőn! Oszt magának van-e itt?
- Eltöröm a kezed, ha meg mered fogni a Csimpát meg a Szuszmókot! – fenyegette meg az öreg és rémületében még a hihetetlenül vastag szemüvege is az orra hegyére csúszott. – Azok fogják itt a cickányt meg az egeret. Azok itten nem kapnak konzervet, te!
- Jól van, no! – szégyellte el magát Letye. – Akkó' azokat hagyom. Oszt most menek és munkához látok. Mennyit köll addig még alunni? – nézett aggódva Putyuka bácsira.
- Te csak menj, keress kóbor macskákat, én meg majd szólok, ha itt az idő.
Fejcsóválva nézett a fiú után, aki némi karmolással gazdagodva, betuszkolta Fikát a legfelső ketrecbe. Azt már csak magának jegyezte meg, hogy twistelő kertitörpe legyen, ha érti, minek is kellenek azok a macskák. Az öreg azonban egy percig sem feltételezte, hogy Letye valami rosszban töri a fejét, annál jobban ismerte és azt is tudta, hogyha a fiú valamit a fejébe vesz, azt véghez viszi. Tudta, hogy tetszik neki a jegyzőnő, hadd örüljön, hogy segíthet. Azt mégsem mondhatta a fiú szemébe, hogy annyi esélye van nála, mint trójai falónak az ügetőn. Majd rajta tartja a szemét. Ha bajban van, úgyis neki kell kihúznia a csávából. Erre csak egyszer volt példa, akkor sem tudott rá haragudni. Letye alig lehetett tíz éves, amikor csupán azért, mert másoktól azt hallotta, hogy a tanácselnök egy komcsi, rászabadította Putyuka bácsi Sátán nevű kutyáját egy aktuális üzemlátogatás alkalmával. A fiú nem tudta mi az a komcsi, de tudta, hogy ez nem egy népszerű jelző. Az elvtárs jó néhány fognyommal a vádliján és válogatott fenyegetéseket kiabálva vágódott be a fehér Volga hátsó ülésére. Putyuka bácsi meg nem győzött kilincselni Klárikánál, az elnök titkárnőjénél, hogy higgyék már el, ostoba ez a fiú és csak betörőnek nézte a tisztelt elvtársat. Amikor meg senki nem látta, mosolyogva vállon veregette Letyét a pazar műsorért.
A napok repültek és Fikának egyre több bajtársa lett. Letye megszállottan gyűjtötte a macskákat. Leginkább a régi tsz területén, az elhagyott istállók környékén portyázó, konzerv gyűlölő egyedeket sikerült begyűjtenie. Magánterületre szinte sosem lépett be, mert azt lopásnak érezte. Így viszont talált tárgyként fonta csokorba a falu macskáit. Nagy előnye volt, hogy nem tudta kitől származnak és nem kellett szemlesütve közlekedni, mert fogalma sem volt, hogy tuladonképpen kié is az a csorda mennyiségű éjjeli bátor.
A macskáknak viszont egy jajszavuk sem lehetett. Királyi életük volt (már amennyiben a semmittevést szerették). Donáci Feri – a falu egyetlen tehenet tartó családfője – talán sosem tudta meg, hova tűnt minden este egy kisebb kanna tej a gyűjtőnek kihelyezett adagokból. Egyéb élelmet meg az óvodai moslékból mentett meg nekik a fiú.
Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az akció sikeres volt. A település helységnévtáblája alá lassan kitehették volna a Cicc-falva feliratot. Az egész falu egy jó nagy cicc volt! A portákról mást sem lehetett hallani. Mindenki hívta a macskáit, azok meg duplájára dagadva a zsíros McDonáci tejes menütől és a méltán népszerű óvodai ételtől, heverésztek és várták a sorsukat, amelyet senki sem tudott megmondani, mi is lesz valójában. Letye nagy szerencséje volt, hogy a tsz régi épületei, két falu határán helyezkedtek el, úgyhogy rengeteg idegen macska járt erre. Mire gyanús lehetett volna a népeknek a hirtelen elmacskátlanodás, arra elérkezett az idő.
Augusztus tizenkettedikén este a Hold pazar hangulatvilágításában és majd két tucat jól tartott, szuszogó macska társaságában pálinkázott a két jó barát. Letye nem szerette ezt az italt, de soha nem mert volna visszautasítani egy pohárkával, mert nem akarta megbántani Putyuka bácsit. A másodikat meg azért nem utasíthatta vissza, mert az öreg szerint az olyan lenne, mint a palacsinta evés. Ha csak egyet akar enni, akkor kár volt kisütni. Elnyalogatta, mint kecske a sót és közben tátott szájjal hallgatta az öreg történeteit, főleg a pálinkázásról. Putyuka bácsi kisszekrényében mindig volt egy üveg pálinka és egy doboz sebtapasz. Régi falusi gyógymód volt ez: ami nem vérzett arra pálinkát ivott, ami vérzett, azt beragasztotta. Letye kellemesen elbódult a kevéske nedütől, és igen jókat tudott aludni tőle. Előfordult az is, hogy el sem jutott az ágyig.
Ma azonban nem merültek bele a mulatozásba. Holnap Letye végre viheti a macskákat. A hivatalban megtudta, hogy szombaton délután a buszmegálló körüli parknál, az öreg gesztenyefa alatt gyülekeznek a közmunkások és a falu dolgos emberei. A közelgő ünnepre készülődve cicomázzák a falut. Csak erről beszélhetett azon a viharos estén a jegyzőnő. És Putyuka bácsi is utánajárt, ezért is hívta egy kis pálinkázásra Letyét, hogy elmondja neki, befejezheti a vadászatot.
Szombat reggel serény kezek lapátoltak a falu fő utcája mellett egy kis parkban. A jegyzőnő és a faluban élő híres faszobrász épp az elkészült kopjafa helyét próbálták megvitatni, amikor hangos biciklicsengetés kíséretében, Letye hatalmas fékezéssel megállt a park mellett. A békés semmittevésükből kibillentett macskák égnek álló szőrrel és kétségbeesett nyávogással dülöngéltek a ketrecekben. A jegyzőnő, mint egy függönyt, úgy tolta szét a lapátoló tömeget. A tricikli láttán szólni sem bírt, de nem is nagyon kellett, mert Letye hangosan tudatta vele érkezésének szándékát.
- Jegyzőnő kérem, ehun vannak a macskák e! – húzta ki magát büszkén a nyeregben.
A hölgy gyökeret eresztett a látványtól, mint a szomszédos gesztenyefa. A faszobrász pedig a bajszát pödörgetve hümmögött és hol a jegyzőnőre, hol Letyére pillantott válaszra várva.
- Milyen macskák ezek, Letye? Kinek hoztad őket? – kérdezte ámulva.
- Há' a jegyzőasszonnak! – mondta még mindig dagadó mellel Letye, a háttérben pedig halk kuncogásokat lehetett hallani. – Ő mondta azon a gyűlésen, hogy neki macska kő! Én hallottam a saját fülemme' amiko' aszonta, hogy macska kő! Hát itten vannak e! És színesek, ahogy akarta. Van itt fekete, fehér, vörös, még szürke is. Világos, sötét... Megmutassam? – azzal leugrott a bicikliről és felkapott egy ketrecet.
A háttérben egyre hangosabb nevetés kerekedett, de a jegyzőnő egy határozott pillantással elhallgattatta a jól szórakozó közönséget.
- Nézd, Letye! – és karon fogva elvezette a fiút a túloldalon levő buszmegállóba. Ahogy beléptek, négy nagy raklap macskakőre mutatott. – Ezek kellettek nekem. Macskakő! Ezzel fogjuk a kopjafa körül a parkot kicsinosítani. Látod? Van itt piros, szürke, vörös...
Letye nem érzett szégyent vagy megalázottságot, mert a jegyzőnő minden szavából áradt a szelídség. Lehajtott fejjel bámult maga elé.
- Ezeket a köveket úgy hívják, hogy macskakő, tudod? – vett fel egyet és Letye kezébe tette. – Ha akarsz, segíthetsz lerakni őket.
- Most majd kinevetnek megin'? – kérdezte bánatos szemekkel és tekintetével a kint ácsorgó tömeg fele intett.
A jegyzőnő nem szólt semmit, újra visszasétáltak a többiekhez. Egy rövid ideig tanácstalanul pillantgatott jobbra-balra, majd hangosan felkiálltott:
- Putyuka bácsi! – üdvözölte feltűnő örömmel a hölgy az öreget, aki a park melletti óvoda sarkánál nézte az eseményeket. – Kérem intézkedjen, hogy a macskák jussanak el az állatorvoshoz! Megkértem Letyét, hogy gyűjtse be a kóbor egyedeket, be kell őket oltani. A jövő héten majd újra visszavihetik őket a gazdáik.
- Örömmel asszonyom, mindig mondtam, hogy ez a fiú aranyat ér! – mosolyodott el.
Letye boldogan és újra büszkén feszített a jegyzőnő mellett és bár nem érette, hogy ki is kérte meg és mikor, az a tudat, hogy segített, szinte földöntúli örömmel járta át. Felpattant a biciklire és teljes izomból tekerve indult neki befejezni a soha ki nem adott küldetést.
A férfiak újra lapátoltak, a faszobrász a bajszát időközben hetykére pödörve megtalálta a méltó helyét kopjafájának. Mindeközben senki nem vette észre, hogy a jegyzőnő széles mosollyal bólintott Putyuka bácsi fele, aki hálásan és elismerően biccentve köszönte meg, hogy nem tette újra a falu bolondjává a fiút.
A macskakövek helyükre kerültek a szorgos helyieknek köszönhetően, de a jegyzőnőnek volt még egy súlyos orvosolni való feladata. Miután néhány felessel sikerült lenyugtatnia a tomboló állatorvost, aki nem igazán érette, mihez kezdjen a rendelőjében szombat este majdnem harminc dühöngő macskával, ki kellett találnia, hogy juttassa vissza a macskákat a gazdáikhoz. Egy kutya haza találna. De egy macska az más téma. Életében egy macskát volt képes felismerni és az Tom volt. Azt is csak akkor, ha épp Jerryt hajkurászta. Akár szélnek is ereszthetné a macskákat, de a fél falu hallotta, amit mondott és most már nem léphet vissza. Az állatorvos beoltja őket, neki pedig vissza kell juttatnia őket a gazdáikhoz. Ha valaki megtudja, hogy Letye egy félreértés miatt fogdosta össze a macskákat, még feljelentik a fiút.
Már épp feladta volna az ötletelést, amikor Putyuka bácsi csoszogott be hozzá a hivatalba.
– Látom, jó nagy fejtörtést okozott ez a fiú már megint... de ennek ügyében jöttem. Volna egy ötletem...
Az augusztusi ünnep délutánján, a vén gesztenyefa alatt nemcsak a kopjafa állt, most már szépen felszentelve, hanem jó néhány csinos ketrec is, amelyekben elpilledve a melegben főszerepet kaptak a macskák. Plakát hirdette, hogy a falu vezetése úgy döntött, hogy az utcán kóborló macskákat befogja és beoltja a fenyegető macskanátha ellen. Mivel azonban feltételezhető, hogy ezek nem céltalanul és gazdátlanul bolyongó egyedek voltak, az ünnep délutánján egy cica-szépségversennyel egybekötött „Ki a gazdim?” délutánt tartanak.
A délután műsorvezetője a jegyzőnő volt. A macskákat felvonultató kisegítő pedig Letye lett, aki erre az alkalomra igazi új, boltban vásárolt öltözéket kapott Putyuka bácsitól. A fiút majd szétvetette a büszkeség a frissen vasalt pólójában, ahogy az ölében egyenként vitte körbe a cicusokat. Az eredeti terv, hogy pórázon vezeti fel őket, mindjárt az első macskánál füstbe ment, miután az a szélrózsa minden irányába akart futni. A másodiknál még próbálkoztak volna, de azt meg a Balkezes Pityu pitbullja nézte ki magának, magával rántva két asztalt meg a Rozi nénit székestül.
A macskák végül mind visszataláltak gazdáikhoz és egy körbehálálkodós időszak vette kezdetét: a macskaszerető nép hálás volt a falu vezetőinek, hogy egy csúnya betegség megelőzéseképp ilyen akcióba kezdett, a kutyások pedig hálásak voltak a macskamentes időszakért. Putyuka bácsi hálás volt a jegyzőnőnek, amiért kiállt a fiúért, a jegyzőnő hálás volt Putyuka bácsinak a nagyszerű ötletért, amellyel megmentette a kínos helyzetből.
Csak egy ember nem érezte, hogy hálálkodnia kellene bárkinek is. Ő csak azt tette, amit a szíve diktált. Érdek nélkül, önzetlenül, szeretetből. Az ünnep utáni reggel ugyanúgy, az újrahasznosított ruháiban felvette az éthordókat, elvégezte munkáját és kiült a buszmegállóba, hátha arra jár valaki, akinek segíthet, mert számára úgy volt kerek a világ, ha tehet az emberekért valamit.
