„Azt, hogy ilyen alázatos, kitartó, tehetséges emberekkel dolgozhatok a társulatban, már önmagában nagy sikernek könyvelem el. Rengeteget tanulok tőlük, legyen színész, táncos vagy zenész.” – A GlobART Társulat művészeit bemutató interjúsorozatunkat Varga Mátéval folytatjuk.
A családodban sok a művész? Milyen közegből jössz?
Senki nem művész a családban. Se apukám, sem anyukám nem tanultak zenét, de nagyon kedvelik a művészeteket, már kicsi koromtól kezdve rengeteg koncertre, kiállításra, színházi produkcióra elvittek. Ének-zenetagozatos általános iskolába és párhuzamosan zeneiskolába jártam, onnan ered a zene szeretete.
A te olvasatodban hol foglal helyet a zenész egy összművészeti produkcióban? Egyenrangú szerepek vannak?
A zenésznek szerintem egyfelől az a feladata, hogy a zenével, zenei effektekkel hangulatot teremtsen, érzelmeket közvetítsen és harmonikusan együtt tudjon működni a színészekkel/táncosokkal, akik a színpadon állva közvetítik ugyanazokat az érzelmeket a nézőnek. Másfelől – amit „real-time”-ban nem lehet látni –, hogy a rendezővel, a színészekkel, a szövegkönyv/dalszövegíróval együtt dolgozva a jelenetekhez, átkötésekhez megkomponálja a zenét úgy, hogy a produkció lelkületével összepasszoljon és egy nagy egységet alkosson.
Véleményem szerint, egy összművészeti társulatban mindenképpen egyenrangúak kell, hogy legyenek a szerepek, de ez persze a produkciótól és az egyéni kvalitásoktól is nagyban függ. Úgy gondolom, feltétlenül törekedni kell arra, hogy az egyes művészeti ágak közel azonos arányban legyenek jelen, ami persze sokszor nem, vagy csak nehezen kivitelezhető, de pont ettől izgalmas és ezzel lehet fejlődni.
Gyakran olvasni olyan nyilatkozatokat, hogy amikor egy zenészek a hangszer nélkül kell színpadra állnia, elveszettnek érzi magát. Veled előfordult már ilyen?
Nem. Még ha a próbafolyamat elején akad is egy-két olyan pillanat, mikor még nem vagyunk biztosak abban, mi fog kisülni abból, ha hangszer nélkül állok színpadra, bízom Annában (Somogyi Anna, a társulatvezető-rendező - a szerk.), és úgy érzem, Ő is bízik bennem annyira, hogy el tudjuk dönteni, hogy a kezdeti ügyetlenkedésekből később lesz-e kiforrott jelenet (vagy épp tánc) vagy nem.
A GlobART-os darabok jelentős részének te vagy a zeneszerzője. Mik voltak a legfontosabb szempontok, amikor nekiálltál az egyes dalok megkomponálásának?
Elsősorban az, hogy illeszkedjen a darab szellemiségéhez, hangulatához, azokhoz a karakterekhez, akikről éppen a dal szól és persze a dalszövegekhez is passzoljon. Szeretünk több zenei stílusjegyet használni, akár ötvözni azokat. Ahányan vagyunk zenészek, annyiféle stílust kedvelünk, szeretnénk minél változatosabbá, izgalmasabbá, szebbé tenni a produkciókat.
Az, hogy a darabokban zenészként, színészként és olykor táncosként is jelen vagy, predesztinál téged valamiféle karmesteri pozícióra, irányító szerepre?
Alapvetően nem tartom magam kimondottan irányító személyiségnek, legtöbbször inkább más kollégákban látok ilyen kompetenciákat, de van, hogy én töltöm be ezt a szerepet. Például a Pisti a vérzivatarban című darabnak a zenéjét már jó pár éve kitaláltuk egy akkori zenésztárssal és azóta sok változáson ment keresztül a zenész-szekció, ezért ezeket a változásokat, szólam betanításokat általában nekem kellett vezetnem. Hasonlóképpen felügyeltem sokszor a Csongor és Tünde dalainak próbafolyamatát, de azok a dalok is inkább a közös munka sikerének tudhatók be, mintsem az én karmesteri affinitásomnak.
Egy már meglévő zeneműnél nagyon kötött játékrend van, viszont a GlobART abban szerencsés helyzetben van, hogy bármilyen kérdésben segíteni tudsz nekik. Volt már olyan, hogy át kellett írni egy számot, vagy változtatni kellett a zenén?
Akadt ilyen feladat bőven, igen. Ismét a Pisti-t hoznám fel példának, ahol az író több helyen konkrét zeneműveket jelöl meg, azokban az esetekben sokszor át kellett gondolnunk, hogy éppen a GlobART-féle feldolgozás tekintetében mennyire érezzük ezeket az instrukciókat relevánsnak, hol szeretnénk rajta feltétlenül változtatni. Igazából szinte mindegyik produkció esetén előfordul, hogy időről-időre átírjuk, megváltoztatjuk a zenéket, vagy a hangszerelést, de úgy gondolom, így fejlődnek, frissülnek a darabok.
Egy-egy előadás mennyire engedi meg, hogy a zenei anyagot élőben is szabadon kezeljétek? Nem feltétlenül a tempóbeli váltásra gondolok, hanem például az improvizációkra.
Sokszor van lehetőség erre. Minden darabban vannak olyan zeneművek, amiket nagyon pontosan, helyesen kell tudni játszani, mert pl. épp a monotonitása adja a feszültséget (pl.: MajdNEM: Vivien-Nádja jelenetek) vagy egy adott ideig kell játszani egy motívumot (pl.: MajdNEM: Bárjelenetek), vagy egy-egy klasszikus darabot kell megfelelő dinamikával, intenzitással előadni (pl.: Csongor és Tünde: átkötő jelenetek), de ezeken felül számtalan alkalom adódik arra, hogy improvizáljunk. Az Ajtók című darabban rengeteg zenei improvizáció van, de a MajdNEM-ben, és a Csongor és Tündében is sok olyan rész van, ahol kötetlenül játszhatunk, és olyan motívumok, megnyilvánulások valósulhatnak meg, amik épp ott, abban a pillanatban születnek és utána, pont ugyanúgy már sosem hallhatja a néző. Ez az élő zene varázsa.
A zenédben inkább a klasszikus vonalat képviseled, illetve abból inspirálódsz, vagy igyekszel a modernebb, populárisabb irányba orientálódni?
Sok évig tanultam klasszikus zenét, ezért közel áll a szívemhez, nagyon finom és kifejező tud lenni egy-egy klasszikus motívum, ezért könnyű azokat integrálni a darabokba és jó velük dolgozni. Emellett énekelek és gitározom pár zenekarban is, amik főként a modernebb, populárisabb vonalat képviselik, így azokban is van némi jártasságom. Úgy gondolom, azzal, hogy több zenei stílusjegy is felfedezhető a produkciókban, azok színesebbé és befogadhatóbbá válhatnak. Persze ez az elképzelés az ellenkezőjét is kiválthatja a nézőből, ha a darab a zenékkel nem alkot egy koherens egységet, de ahogy azt korábban is említettem, ezen próbálunk dolgozni minden próbafolyamat során. Fontos a zenei diverzitás, így tudunk mi is fejlődni és ezáltal az előadók és a nézők is egyaránt megtalálhatják a számukra legkedvesebb dallamokat.
Mit könyvelsz el az eddigi legnagyobb eredményednek, sikerednek?
Nem tudnék kiemelni egy konkrét előadást vagy momentumot. Azt, hogy ilyen alázatos, kitartó, tehetséges emberekkel dolgozhatok a társulatban, már önmagában nagy sikernek könyvelem el. Rengeteget tanulok tőlük, legyen színész, táncos vagy zenész. De persze a siker nem csak azoknak az érdeme, akik a színpadon állnak, hanem akik megszervezik a próbákat, biztosítanak technikát, helyszínt és sokszor ez még nehezebb, még hosszabb előkészületet és szervezést igényel, mint maga a tényleges munka a darabon. Jó érzés az, hogy ilyen helyszíneken játszhattunk, mint az idei évadban, ez úgy érzem sikernek mondható, de úgy tartom, sosem lehet és sosem szabad, hogy maximálisan elégedett legyen az ember, hiszen mindig lehet hova fejlődni.
