Program:
- Richard Wagner: Siegfried-idill
- Wolfgang Amadeus Mozart: 3. (Esz-dúr) kürtverseny, K. 447
- Richard Strauss: Imígyen szóla Zarathustra – szimfonikus költemény, op. 30
Karmester: Bertrand de Billy
Kürt: Radovan Vlatković
Két nagyszerű vendégművésszel kiegészülve adott hangversenyt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar október 26-án a Müpában. Az együttest Bertrand de Billy, napjaink egyik legsikeresebb francia karmestere vezényelte, Mozart 3. kürtversenyét pedig Radovan Vlatković lenyűgöző interpretációjában hallhattuk.
A Siegfried-idill keletkezésének története éppolyan szívmelengető, mint a mű hangzásvilága. Wagner ugyanis Cosima Liszt születésnapjára komponálta a darabot, és az asszony szobája előtt mutatta be kora reggel egy kis létszámű kamarazenekar segítségével. Az idillt, amely tulajdonképp szerenádként is felfogható, a Siegfried című opera harmadik felvonásának témáiból állította össze. Ennek megfelelően a mű Brünhilde ébredését kísérő, nyugalmas és szétáradó zenével kezdődik, majd később megszólal a Siegfriedhez köthető kürtmotívum. Érdekes volt megfigyelni, hogy a fúvós hangszerek egymásnak átadott szólamai mennyire könnyedén simulnak bele a vonósok végtelen legatójába.
Billy kimért, nyugodt vezénylési stílusa kitűnően illett a darab dinamikájához, mégsem váltotta ki a hallgatóból, hogy unatkozni kezdjen vagy elpilledjen. A mű megszólaltatása hitelesen adta vissza azt a kiegyensúlyozottságot és békességet sugalló hangvételt, ami a Siegfried-idill sajátja. Kellemes bevezetés volt a koncert második száma előtt, melyben már nemcsak egy-egy szólószakasz erejéig, hanem teljesen a kürt kapta a főszerepet.
Mozart három befejezett kürtversenyt szerzett, mindegyiket Esz-dúrban. A zenetörténészek szerint ezeket kifejezetten egy jó barátja, Joseph Leutgeb számára írta, aki szólistaként Európa-szerte koncertezett. A mostani alkalommal a neves kürtművész, Radovan Vlatković előadása mutatta meg, mennyi szépség rejlik ebben a darabban.
A nyitótétel zenekari bevezetője után bontakozott ki az éneklő jellegű kürtszóló, melyet Vlatković könnyed, hajlékony játékkal formált meg. A Romance jelzésű második tételben nyugodt, elcsendesedett zenei anyagot hallhattunk, végül pedig a gyors, 6/8-os lüktetésű vadásztétel következett. Vlatković makulátlan zeneiséggel szólaltatta meg a művet, és a tételek eltérő karakterét is kifejezésre juttatta. Megfelelő partner volt ebben Billy és a Nemzeti Filharmonikusok, hiszen támogatóan, de nem felülkerekedve kísérték őt. Ráadásként egy Rossini-vadásztételt hallhattunk a szólista előadásában.
A koncertet az Imígyen szóla Zarathustra zárta, melyet Strauss Friedrich Nietzsche azonos című művének felhasználásával komponált. A szimfonikus költemény – a zeneszerző saját bevallása szerint is – az emberiség fejlődésének eszméjét mutatja be a kezdetektől a valláson és a tudományokon át Nietzsche „ember feletti ember”, az Übermensch, fogalmáig. Néhány alapmotívum alkotja az egyébként szabadon formált mű gerincét, melyek közül az egyik legmeghatározóbb a bevezetés. Itt hallhatjuk először a természetet szimbolizáló C-dúr hangnemet, ami a napfelkelte monumentális vízióját tárja elénk. Ennek ellenpárja az emberi szférát reprezentáló H-dúr vagy h-moll. A két világ (természet és ember) a mű során végig hadakozik egymással, és még a záróakkordokban is ezt a kettősséget figyelhetjük meg.
Billy a zenekar játékát összefogva dirigált, ugyanakkor kellő teret is hagyott az egyes szólamoknak. Ennek köszönhetően a Nemzeti Filharmonikusok kiválóan szólaltatták meg a Zarathustra nagyszabású zenei anyagát. Idén már másodszor volt szerencsém meghallgatni a darabot élőben, és ez alkalommal még mélyebb tartalom bontakozott ki számomra. Az egyes zenei egységek egymáshoz való kapcsolódása sokkal következetesebbnek tűnt, mint első hallásra, a motívumok közti kontraszt pedig érzékletesebben szólalt meg. Jobban tudtam értékelni a mű újszerű, rendkívül gazdag hangszerelését is, mivel Strauss azonkívül, hogy rengeteg fúvós és ütőhangszert használt, két hárfával és orgonával egészítette ki a klasszikus nagyzenekari apparátust.
Tuska Borbála
