Giacomo Meyerbeer – A hugenották, Magyar Állami Operaház
Ismét egy „elővették-leporolták” projekt részese voltam. Nem áll személyemtől távol a nem kanonizált, esetleg az olyan szerzők megismerése, akik eltűntek a repertoárból. Az igazat megvallva ez szinte mindig egy kétélű dolog. Hol fantasztikus élmény egy új zenei világba csöppenni, hol pedig az az érzés kerülget, hogy „miért vállalkoztam én erre?” . Meyerbeer operája után az utóbbi érzés volt erősebb. (Ha nem az egyetlen…)
Meyerbeer korának legnépszerűbb szerzője volt, az opera grande, a francia nagyopera mestere. Na meg Wagner riválisa, bár inkább nevezném halálos ellenségének. Már maga a műfaj, amiben alkotott mára – Rossini egy-két művének kivételével – teljesen kipusztult. Meglátásom szerint, ami miatt nem örvend osztatlan népszerűségnek a következő(k): hosszú, szinte semmi történet és nem éppen közönségbarát.
Persze, Wagner is hosszú, igen, nem feltétlen közönségbarát – és itt lehet még egyéb indokokat is a rivális ellen hozni - , aztán még is játsszák. Ami miatt Wagner a felszínen tudott maradni az a zseniális zene, az elképesztő áriák és az operáit körüllengő misztikum. Természetesen egy Wagner opera is lehet „rossz”, ebből adódóan – még ha kissé ingatagon is – fenntartom azt, hogy Meyerbeernek is lehet talán „jó” operája. Minden esetre fordítsuk színházi látcsövünket az Opera elég erőteljesen hirdetett produktuma felé.
A látvány egyetlen „apróság” kivételével kifogástalan volt. Hihetetlenül aprólékos, korhű jelmezek, amik színeivel (fekete és fehér) kitűnően szimbolizálták a két tábort, a katolikusokat és a hugenottákat. A hátteret adó, rézmetszeteket utánzó díszletek is igényességet sugalltak, akár csak a megvilágítások. Viszont amikor ezek felemelkedtek és óriás betűkből a felvonások témájához igazodó szavak íródtak ki, akkor az egész eddigi igényesség elpárolgott. A darab elején még egy jó ötletnek tűntek a megjelenő „Bacchus” (ott valami miatt csak egy „C”-vel írva…) és Amor szavak, később viszont inkább zavaróak lettek. Nem gondolom, hogy ezt az ötletet teljesen el kellene vetni, viszont sokkal jobban vette volna ki magát, ha végig egységes nyelven, magyarul, latinul, vagy akár franciául lettek volna az adott szavak megjelenítve.
Szintén ide tartozó elem a műfajban kötelező balett-betét. Sok különlegessége nem volt, a mozdulatok egyszerűek voltak, a táncosok jelmeze ismét kitűnő. A funkcióját betöltötte, igaz lehetett volna látványosabb.
Zeneileg a helyzet egészen más. Meyerbeer zenéje rettenetesen konvencionális. Az egyszerű zenével nincsen semmi probléma, amennyiben tisztán, pontosan játsszák. Az este dirigense, Oliver von Dohnányi igyekezett friss tempót adni a zenének. Ha ez azzal jár, hogy a darab egyetlen komoly motívumát, az „Ein feste Burg is unser Gott” korál témáját néhol a súlytalanságig gyorsítja és a militánsabb részek gumilabdaként, szinte kizengetlenül pattognak, akkor talán átgondolandó lenne a darab dinamikája. A recitativo részeket bevezető csellószóló pedig hallhatóan nem ott szólt, ahol kellett volna.
Ha a zene olyan, amilyen, ellensúlyozandó valami komolyabb, bravúrosabb éneklést reálisan várhatunk. Meyerbeer – vagy a librettistája? – itt sem alkottak feltűnőt. Triók, kvartettek, szóló áriák, kórusok szép egymásutánban, látszólag rendszertelenül, bár kiszámíthatóan. A kórusok jó tömegjeleneteket hoztak létre, ellenben az áriák szörnyen laposak, egysíkúak. Két emlékezetesebb részt még is kiemelnék. A királynő belépőjét, amit Kolonits Klára fantasztikus koloratúrákkal prezentált, illetve Marcel „Signeur, rempart et seul soutien” kezdetű áriáját, ami Gábor Géza félelmetes basszusán tényleg hátborzongatóan szólt.
A Hugenottákat javasolnám-e? Kísérletezőknek és rutinosabb operalátogatóknak, talán. Az operával ismerkedőknek, semmi szín alatt. Érdemes volt-e elővenni? Szerintem nem. A reformáció ötszázadik évfordulója egy jó apropó volt ugyan, de Meyerbeer már egyáltalán nem való a mai operaszínpadra. Hasonló témában sokkal látványosabb és érdekesebb mű Bellinitől a Puritánok, ami még most is megállja a helyét és egy fantasztikus darab.
Ez a negatív élmény nem vette el teljesen a kedvemet attól, hogy francia nagyoperát hallgassak a jövőben. Önmagában a Meyerbeer által feldolgozott társadalmi téma sem lenne rossz, de ebből a műfajból, mai szemmel – még ha témája miatt nehéz is színre vinni – Halévy Zsidónője egy sokkal kompatibilisebb darab lenne.
Békési Botond
Fotók: Csibi Szilvia, Nagy Attila
