Dömötör Tamás rendezésében egy modern-utópikus Iphigeniát láthatunk a Stúdió K színpadán. A helyzet teljesen ugyanaz: hogy a rendszer továbbra is működni tudjon, az egyik vezetőnek fel kell áldoznia a saját lányát. A kérdés az, hogy szükség van-e erre a típusú feldolgozásra.
Mert miben más ez az előadás, mint antik elődje? Tulajdonképpen csupán az aktuális hatalom leírásában. Ennek leghangsúlyosabb eszközei, a videóbejátszások (videó: Vella Péter) mind nyelvileg, mind szimbólumait, képeit tekintve pontosan idézik annak a rendszernek a retorikáját, amelyben jelenleg élünk. Idegenek, uszodaavatás, hurráoptimizmus, kasztok: távolított és mégis ismerős fogalmak ezek, amelyek időben és típusában is egyforma közelinek mutatják a múltunk és a jövőnk rendszereit. Ez a kulcsfogalmak általi időben való elhelyezés az előadás egyik legnagyobb erénye: azt sugallja, hogy a múlt még, a jövő már nincs olyan messze, mint ahogy azt hinni szeretjük, sőt, hogy a kettő egymástól sincsen olyan távol, hogy érdemi változásokra lenne esély.
Amennyire jól operál az előadás szövege ezzel az eszközzel, éppen annyira rosszul kezeli magát a cselekmény idejét. Dömötör jól megérzi/ismeri ugyan ennek az egyszerre belső és külső konfliktusnak a lehetséges stádiumait, ám a jelenetek gyakran túlírtak, többször előfordul az, hogy hosszú ideig nem történik semmi, csupán az eddig elhangzottakat halljuk újra és újra. (Természetesen ennek a színházi eszköznek is megvan a maga létjogosultsága, de ebben az esetben semmi pluszjelentést nem hordoz, nincs jelértéke.) Ezen a problémán talán segíthetett volna egy tapasztaltabb dramaturg jelenléte (a darabot ugyanis szerzőként is Dömötör András jegyzi). Igen nagy tapasztalatra és alázatra vall az, ha egy alkotó képes külső segítség (például egy dramaturg) jelenléte nélkül objektíven végignézni az alkotófolyamatot, az írást és a rendezést is beleértve. Ez jelen esetben sajnos nem sikerül, de a végeredmény messze nem rossz. Inkább az a jelenség figyelhető meg, amikor a néző sajnálkozik, mert érzi az előadásban a lehetőségeket.
Ilyen lehetőség például a díszlet. Egy üres fekete dobozban szét van szórva néhány bútor, ennyi az egész, de az a néhány bútor olyan jól van megválasztva (többek között futópad, design fotel és „organikus”, egyedi tervezésű nád dohányzóasztal), hogy szinte önálló szereplője az előadásnak: folyamatosan jelzi a szereplők magas státuszát. Így hangsúlyozza azt a helyzetet, hogy valószínűleg közös életük során ekkor kerülnek először szembe valódi súyú problémával.
A másik erős pont a három színész játéka. A legmeggyőzőbb számomra ezek közül Sipos György, a családi barát, a feláldozandó leány „társadalmi mentorának” (a vallásból eredő „keresztszülő” státusz átnevezése szintén egy nagyon erős előhívó készséggel bíró nyelvi elem) megformálója. Habár karakterének indítékai néha nincsenek megfelelően megvilágítva, áthidalja ezt a problémát, és a figurát egy titokzatos, opportunista hajlamokkal bíró férfivá formálja, aki igyekszik az érzelmeit háttérbe szorítani, de ez nem mindig sikerül neki.
Lovas Dániel a családfő szerepében szintén jó alakítást nyújt. Rengeteg erős érzelmet, hirtelen kitörést kell megjelenítenie az előadás során. Ez a feladat sokakat belerántana a színpadiasságba, ő azonban természetesen, abszolút hihetően hozza ezeket a nagyon súlyos ingadozásokat.
A legkevésbé kiemelkedő Pallagi Melitta anya-alakítása, melynek éppen az a hibája, ami Lovas Dániel erőssége: a feltörő érzelmek kifejezése gyakran nagyon patetikusra sikeredik, összesen a fojtott harag az, amit megrendítő, őszinte erővel hoz. Ez akkor változik meg, mikor az előadás csúcspontján mintegy intertextualitásként belekezd Klütaimnésztra monológjába az eredeti Iphigenia-szövegből. Ez az előadás megrendítő pontja – lehetne, ha alig két mondat után bele nem sétálna a képbe a Stúdió K-stáb valamely tagjának – egyébként nagyon barátságos és színpadra termett – kutyája. Itt egy pillanatra mindkét színpadon lévő színész lefagy, Pallagi Melitta pár pislogás után folytatja ugyan, de a reakcióból (majd annak hiányából) azonnal kiderül, hogy ez egyáltalán nem az előadás része. Így pedig sajnos a maradék negyed órát a kutya viszi el, aki jön-megy, körbemássza a nézőteret, leült, feláll, kocog, a közönség pedig azon igyekszik, hogy nehogy hangosan belenevessen az előadásba. Ez a jelenet, valljuk be, a kutyán kívül az előadás vonzókészségéről is elárul valamit.
Összességében, ezzel a különleges élménnyel összevéve, amely a színház pillanatszerűségéről is felidéz bennünk valamit, nem csalódottan távozunk, csupán katarzis nélkül, azzal a tudattal, hogy ez az amúgy jó alapanyag megérdemelne egy alapos dramaturgot és némi újragondolást.
Elefánti Emma
Fotók: Pintér Leó
