Musztafa AC Milan-os melegítőbe bújik, hogy legalább öltözetében hasonlítson az olasz férfiakhoz, majd ingre-gatyára vetkőztetve hagyja magát pappatacivá fogadni. Egy kis ízelítő Rossini Olasz nő Algírban című operájából, amely először szerepelt az Operaház műsorán.
Gioachino Rossini vígoperái közül az Olasz nő Algírban a legismertebb és legtöbbször játszott művek közé tartozik a Sevillai borbély és a Hamupipőke mellett. Itthon mégis mostanáig kellett várni a bemutatóra. A történet egyszerű, könnyen befogadható, néhol egy-két dramaturgiai hibát is tartalmaz, ugyanakkor szórakoztató.
Az első felvonás bemutatja az alaphelyzetet: Musztafa, az algír bej megunta a feleségét, Elvirát, és helyette egy olasz nőre vágyik. Legkedvesebb rabszolgáját, Lindorót szabadon engedné annak fejében, hogy az nőül veszi Elvirát. Ekkor kerül a képbe az olasz Isabella, Lindoro szerelme, nyomában Taddeóval, aki szintén szerelmes belé.
Félreértéseknek, átveréseknek és sok-sok vágyakozásnak lehetünk tanúi, miközben egy pillanatra sem unatkozunk, mert mindig történik valami a színpadon. Ha a történet helyenként ellaposodni látszik is, lekötik a figyelmünket az impozáns díszletek, a fények használata, a koreográfia, és nem utolsósorban Rossini pergő, életvidám és szellemes zenéje, amely komoly feladat elé állítja az énekeseket.
Szabó Máté rendező bizonyos elemeket tekintve a mai korba helyezte a cselekményt. Musztafa emberei napszemüvegben, gépfegyverrel védik az urukat, Isabella és Taddeo pedig modern kinézetű bőrönddel érkezik az idegen országba. Isabelláék jelmezei is eltérnek a törökös környezettől: egyrészt más stílusúak, másrészt a piros dominál rajtuk. Az öltözetük is azt reprezentálja, hogy ők idegenek a bej udvarában. Az algír szereplők és Lindoro viszont korhű ruhát viselnek, vagyis ezáltal keveredik a modern és a régi, de inkább kiegészítik, mint ütik egymást. Talán csak a macskanő-jelmezbe bújt háremhölgyek (a Magyar Nemzeti Balett művészei) tűnnek elsőre szokatlannak, dehát ők a palota „cicái”.
Az énekesek kiválóan helyálltak mind színészileg, mind énektudásban, viszont kiugró teljesítményt nem tapasztaltam tőlük. Az első szereposztásban láttam az operát, ahol a címszerepet Mester Viktória énekelte. A mezzoszoprán magabiztos és színvonalas produkciót nyújtott, ki tudta bontakoztatni tehetségét a nagy koncentrációt igénylő áriákban. Palerdi András, Musztafa megformálója is alapköve volt az előadásnak. Még Bruno Taddiát lehet kiemelni, aki Taddeo szerepében nyújtott remek komikusi alakítást. Alasdair Kent énektudása meggyőző volt, összességében viszont jellegtelenül formálta meg Lindorót. Az Elvirát alakító Sáfár Orsolyának pedig a cselekményből kifolyólag nem jutott elég tér a kibontakozáshoz.
Ha nem is kiemelkedően, de kiegyenlítetten kísérte az énekeseket az Operaház zenekara Francesco Lanzillotta vezényletével. Hiányzott a játékukból egy egészséges vitalitás, ugyanakkor stabil hátteret biztosítottak az énekeseknek. A Honvéd Férfikar is aktív résztvevője volt az előadásnak, elég csak a pappatacik karára gondolni.
Tuska Borbála
Fotók:Rákossy Péter, Csibi Szilvia
