Bodó Viktor másfél év után visszatért a magyar színházi élet áramába, méghozzá nem is akárhogyan: a politika végtelen manipulativitására koncentráló káoszjátéka akkorát robban az Átrium Film-Színház színpadán, hogy öröm nézni a gomolygó por és füstfelhőket.
Bodó Viktor, Gyabronka József, Molnár Piroska, Lázár Kati – csak néhány név a színlapról, ám ezek önmagukban is olyan erős hívószóként funkcionálnak, hogy egy magára adó színházba járónak szinte lehetetlen elmenni az előadás mellett. Must see projekt, mondhatnánk, és ez a három szó tökéletesen le is írja az alaphelyzetet. Igazi elit alakulat állt össze A Krakken-művelet megvalósítására, és mondjuk ki, hogy nem is hibázik senki. Óramű pontossággal működnek az effektek és a váltások, a színészek pedig olyan magas fokú érzékenységgel és intelligenciával reagálják le egymás – és persze a közönség – gesztusait, hogy biztosak lehetünk benne, Bodó Viktor laborjában kikeverték a totális harmónia és a tökéletes színészvezetés receptjét. Monumentális és eszelős színházi trip ez, már csak az a kérdés, hogy az atmoszféra roppant ereje működhet-e egyedüli kohéziós erőként.
Nehéz erre a kérdésre választ találni, hiszen az előadás minden komponensét arra tervezték, hogy a szó jó értelmében rátelepedjen a nézőre: ahogy belépünk az Átrium színháztermébe, összeszorul a torok, görcsbe rándul a gyomor, a hideg borzongva szalad végig a háton. Schnábel Zita apokaliptikus terébe minden bele van kódolva, amit a hatalomról, az elnyomásról és a megtorláson alapuló rendszerekről tudni lehet. Lepusztult gyárépület, grandiózus oszlopok, rozsdamarta fémszerkezetek, gomolygó füst – Sarntröllország igazi 1984-es világot idéz elénk, és olyan életszaga van, hogy marni kezdi az orrunkat. Az erózió kellős közepébe csakhamar megérkezik Recsord Rables, Honosország miniszerelnöke is (Gyabronka József), hogy képviselje szeretett országát Sarntrölli Kulturális Világkiállításon, azaz felavassa grandiózus, több tízmillió dollárba kerülő építményüket, a Holdat. Csakhogy már az elején akad egy-két probléma, aztán egyre több lesz belőlük, egyikből következik a másik, valódi hazugságlavina indul el, amely a végén maga alá temeti egész Honosországot. Merthogy a Hold-projekt, na, az tulajdonképpen nem más mint egy jó kis ürügy, méghozzá a sikkasztásra – és hogy itt eszeveszetten berregni kezd a kis magyar valóság vészjelzője, az már a mi sarunk is. Lehazudtuk a Holdat az égről. Pardon, lehazudták. Már a honosországi és santrölli különítmény.
Mózsik Imre és Bodó Viktor története egy nem mindennapi környezetben ábrázolja a mindennapok abszurditását, méghozzá megejtő hitelességgel. Ehhez persze nagyban hozzájárul Tihanyi Ildi bravúros jelmeztára is, hiszen a színészek képesek komplett társadalomképet felfesteni általa: minden egyes ruhadarab önálló történetet kiált a nézők felé, már az első megszólalás előtt tudjuk ki lépett a színre, mi a múltja, és mi lehet a jövője. Ez a fajta kiszámíthatóság azonban a történetre vonatkozóan kevésbé hat jótékonyan, hiszen a cselekményvezetés a frappáns és a találékony regiszteréből többször is átcsúszik a zavarbajető kategóriába: a megjósolhatóság esztétikája el-eluralkodik a színpadon, ami önmagában természetesen nem problematikus, ám az egymásra licitáló technikai ziccerek egy idő után kevésnek bizonyulnak a feszültség és az izgalom fenntartásához.
De körvonalazzuk kicsit pontosabban alapszituációt: Honosország miniszterelnöke, és kísérője, Dr. Roburt Pondor, államtitkár (Bálint András) éppen akkor érkeznek Sarntröllbe, amikor a babonás félelem látszólag minden maga alá gyűr. A munkások ijedten rezzennek össze minden váratlan mozdulatra és félhangos szóra, ugyanis feltámadt a Krakken, azaz a homokvihar, amely a tisztátlan cselekedetek büntetéseként csap le áldozataira. Ám Honosország képviselői számára mégsem ez a legnagyobb probléma: hamarosan érkezik ugyanis a hír, hogy már minden ország elkészült a kiállításra szánt projekttel, egyedül az ő standjukon trónol a tátongó üresség. A miniszterelnök a fennálló problémát egyre kisszerűbb, sőt valószerűtlenül nevetséges eszközökkel igyekszik megoldani, az újabb akadályokra adott reakcióit elnézve pedig már kételyeink sincsenek afelől, hogy miért tartunk ott, ahol. Szép lassan be is csatlakozik mindenki az alvilági életből, itt a maffia, itt vannak a bérgyilkosok, és persze a látszólag makulátlan hivatalnokok, a fejetlenség pedig egyre nagyobb. A káosz egy álomjelenetben csúcsosodik ki, amelyben Honosország vezetőjét kikötözik és megkorbácsolják, hogy aztán kínok közt megszülje a Holdat. Kap ezekben a jelenetekben mindenki: konzervatív, liberális, jobboldai, baloldai, vérbeli hazafi és szkeptikus világpolgár.
Szédítő tempóban peregnek az abszurdabbnál abszurdabb jelenetek, folyamatosan ingázunk a pszicho-thriller, a krimi és a komédia műfajai között, miközben megtanulunk eligazodni Sarntröll káoszában. Nem kis dolog ez, hiszen legalább a szereplők fele egy kitalált nyelvet, azaz a sarntröltt beszéli, méghozzá magától értetődő következetességgel. E nyelv megalkotása jelenti egyébként a legnagyobb írói truvájt, hiszen amellett, hogy egy teljesen új kódokból álló, ám rendszerszerűen pontosan leírható világot teremt, önmagában tökéletesen leképezi az általános kommunikációs aktusok természetét is, vagyis azt, hogy már alig-alig tudunk nem elbeszélni egymás mellett.
A szövegben és magában az előadásban is lubickolnak a színészek. Csodálkozásra nincs okunk, jutalomjáték ez mindenkinek: különösen nagy energiákat mozgat Gyabronka József, aki együgyű naivitását és egocentrizmussal párosuló szükségszerű szolgálatkészségét is aprólékos szépséggel ábrázolja. Bálint András ugyancsak remekel, gesztusai, hangsúlyai tűpontosak, sőt olyannyira hitelesen hozza figuráját, hogy minden ordító jel ellenére is hajlandóak vagyunk elhinni neki a világ összes hazugságát. Fehér Balázs Benő életének egyik legjobbját hozza a szemtelenül provokatív, hányaveti tolmács szerepében, de ugyancsak tagadhatatlanul emlékezetes Molnár Piroska, Lázár Kati, Kurta Niké, Dékány Barnabás, Rainer-Micsinyei Nóra, Lecső Péter, Kovács Ádám, Lugosi György és Némedi Árpád minden színpadon töltött pillanata.
Mestermunka ez, annyi szent. Stílusbravúr. Bodó Viktor művészetének eleven palettája. Pikáns, az adott pillanat aktualitásából maximumot kipréselő előadás, amely gátlástalan humorral villantja fel a politikai élet összes visszásságát és anomáliáját. Ám ennek ellenére a nagy egész mégis pusztán összekacsintás marad, ennek egyik fő oka pedig az alapmotívumban keresendő: bár a Krakken által felvetett misztikus dimenzió jól kigondolt szimbolikát rejt magában, ez a vonal az előadás első egyharmada után szinte teljes egészében kiiktatódik. Pedig éppen ez, a babona ereje adhatná az előadás velejét, ám így, reflektálatlanul ugyanolyan gegként - sőt bizonyos perspektívából öncélú gegként - hat, akárcsak a szexuális töltetű álomjelenet vagy a kultikus Monty Pyton dal, az Always Look on the Bright Side dal közben végrehajtott holdraszállás.
Ehhez hasonló, nagyszerűen működő és energiagazdag gegek szervezik az előadás egészét, nevetni nevetünk is, méghozzá úgy, hogy nem győzzük törölgeti a szemünket. Ám mégiscsak ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy oké, rendben, értjük a korrupciót, értjük a manipuláció totalitását, és azt is értjük, hogy ez még karnyújtásnyira sincs tőlünk, de mindeközben mégis elvesztünk valamit. Valamit, amitől ez több lehet egy üdítően társadalomközpontú szórakoztató előadásnál. Nincs univerzalitás, nincsenek komplexebb összefüggések, ahogyan árnyalatokból is fájóan keveset látunk – ilyen az, amikor az ötletek burjánzását nem rántja össze egy markáns koncepció, a felvillantott képek pedig precíz és utánozhatatlan rendezői vízióvá, ám nem egységben létező, kérdéseket felvető és önmagán túlmutatni képes történetté sűrűsödnek. Mondhatnánk, hogy kár érte, de ne legyünk feltétlenül telhetetlenek: Bodó Viktor itthon van. Most kacsintott nekünk, üdvözölt bennünket. Lehet, hogy a beszélgetés még csak most kezdődik.
Fotók: Mészáros Csaba
