Somogyi Szilárd a Budapesti Operettszínház után a székesfehérvári Vörösmarty Színházban állította színpadra a Szabó Magda nagysikerű regényéből készült musicalt, az Abigélt. A darab megtartva az eredeti koncepciót letisztultabb formában érkezett a királyok fővárosába, kiegészülve az itteni teátrum társulatával.
A fehérvári Abigélt sokkal inkább vendégjátéknak tartom, mintsem egy újraértelmezett replika-előadásnak, mégis azt hiszem, hogy képes volt új gondolatokat közvetíteni. A darabba érkező művészek – úgy, mint Keller János König szerepében, Váradi Eszter Sára mint Zsuzsanna testvér, vagy éppen Závodszky Noémi mint Horn Mici, hogy csak három nevet említsek – mind-mind egészen más értelmet adtak egy-egy mondatnak, ezáltal a fókuszpontok eltolódtak, és az évek múlásával törvényszerűen megjelenő rutin-játék eltűnése újra frissé, maivá tette az előadást.
A budapesti előadáshoz képest a díszleten nem változtattak – vagy legalábbis nem számottevően – ezért érezhetjük úgy, mintha a fővárosi darabot látnánk visszaköszönni. Erre ráerősít a főbb szereplők személye, hiszen a Ginát játszó Vágó Bernadett (a másik szereposztásban pedig Vágó Zsuzsi), illetve a Vitay-t alakító Földes Tamás a Budapesti Operettszínházból érkeztek. Bár az is igaz, hogy sok fehérvári néző emlékszik még arra, amikor Földes társulati tagként játszott itt, így az idősebb generáció tagjai tiszteletbeli fehérváriként köszöntik őt újra a színházban.
A 2008-as bemutató óta számos értelmezés született a musicalváltozat kapcsán, és szinte kivétel nélkül mind felemlegeti az egyedi megközelítést, a csodásan komponált dalokat, melyek a Kocsák Tibor–Miklós Tibor szerzőpáros munkáját dicsérik, így én ettől a fajta beszámolótól eltekintenék. Pontosabban csak részben, merthogy igenis az új hangokról, az új irányokról szeretnék írni, és a fent említett három művész játékáról.
Különös átalakulásnak lehettünk szemtanúi az előadásban, ugyanis egy megszokottól merőben eltérő Königet és Zsuzsanna testvért láthatunk a színpadon. Való igaz, a regényből készült sorozat olyan filmtörténeti mérföldkő, ami a mai napig meghatározza a történetről alkotott véleményünket. Olyannyira, hogy az ott megformált karakterektől akár fizimiskában, akár játékstílusban eltérő figurákat hajlamosak vagyunk a „rosszul kivitelezett színészi játék” vagy a „hiteltelen” jelző skatulyájába dobni. Keller János és Váradi Eszter Sára azonban megmutatja, hogy a „nem prototipikus” karakter is lehet jó, meggyőző. Keller Königje, bár ráadták a védjegyévé vált sálat, kabátot, és kellőképpen hunyorog a szemüvege nélkül, ezúttal kevésbé gyámoltalan, kevésbé tűnik kétballábasnak. Ez a König sokkal inkább kíváncsi, engedékeny, de tekintélyt parancsoló. Hogy ez utóbbi miért nem válik disszonáns tényezővé, amikor a lányok mégis gúnyt űznek belőle talán annak tudható be, Keller a figura jólelkűsége felől közelíti meg Königet. Így aztán a „belénk nevelt” bölcsességet, miszerint a jókat mindig átverik, megelevenedni látszik a színpadon.
Váradi Eszter Sára viszont nem csak színészileg kapott nagy teendőket a darabban, hanem hangilag is, Zsuzsanna számait elénekelni ugyanis embert próbáló feladat. Bár a karácsonyi dal közben még küzd néhol a hangokkal, színészi játékával kompenzálja az ez irányú hiányosságokat. Ösztönösen játszik ki olyan humoros részeket, melyeket az eddigi Zsuzsannák nem, vagy csak kevés esetben. Gondolok itt például Gina szökésére, amikor a lányok elterelik a figyelmét. Jó ritmusban elhadart „Ne zavarjuk meg a többieket!” mondata nevetést vált ki a nézőből, miközben megmarad a szökés okozta feszültség a színpadon.
Závodszky Noémi Horn Mici-játéka eltér két kollégája szerepformálásától. Míg Keller János és Váradi Eszter Sára látványosan törekszik arra, hogy a budapestitől merőben eltérő figurát hozzanak létre – hozzá kell tennem, sikerrel – addig Závodszky éppen az állandóságot, a megszokottságot csempészi vissza a darabba. Nem akar más vagy jobb lenni, mint az elődjei, egyszerűen Horn Mici akar lenni, és ettől élni kezd a karakter. Ez természetesen még véletlenül sem jelenti azt, hogy ne lennének saját gondolatai a figuráról, sőt, nyilvánvalóan megtalálja azokat a pontokat, ahol ezt érvényre tudja juttatni, ám ennek ellenére mégis meg tudja őrizni azt a Micit, akit a nézők anno megszerettek a tévében, akit aztán táncolni láttak az Operettszínházban, és teremt egy olyan nőt, aki az utolsó hajszáláig hiteles a fehérvári színházban. Mindez persze nem jöhetne létre a köré/köréjük varázsolt színpadi látvány és az élőzene nélkül.
Az Abigél üzenete mindig aktuális. Örökérvényű, akár a Rómeó és Júlia, mert olyan emberi értékeket állít a történet középpontjába, amelyeket talán nem írtak magyar színpadra a Légy jó mindhalálig, vagy a Valahol Európában óta.
Vass Antónia
