„Pszichológusnak neveznek: nem igaz, csak realista vagyok, a szó legnemesebb értelmében, mert az emberi lélek teljes mélységét ábrázolom.” – fogalmazta meg Dosztojevszkij saját hitvallását, és igazat kell adnunk neki: regényvilága valóban olyan közel áll az élethez, hogy már-már valóságosabbnak tűnik saját hétköznapjainknál. Igazán kár, hogy ez a különös, kesernyés realizmus nem tud érvényesülni a Vígszínház színpadán.
Aligha kétséges, hogy az előadás Brecht színházát idézi meg: a nézőt egyértelműen a szemlélő pozíciójába helyezi, nem az érzelmeire igyekszik hatni, hanem a döntésképességre, érvekkel, nem pedig szuggesztiókkal operál, a társadalmi lét pedig teljes egészében birtokba veszi az emberi (ön)tudatot. Ám éppen ez az epikusság az, ami felemészti Dosztojevszkij klasszikusát: hiába világosak a motivációk, a nyers logika nem engedi, hogy közel kerüljünk a történethez, így csupán külső szemlélőként, hidegen szemrevételezzük a bűnügy origója köré csoportosuló meghasonlásokat.
A Bűn és bűnhődés alapvető eszméi és a sorskérdései meglehetős pontossággal bomlanak ki, a hangsúly egyértelműen az ember önmagára utaltságára helyeződik, amely az elidegenedésből, a magány tapinthatóságából fakad. Ehhez kapcsolódik a szabadság alapvető problematikája, hiszen a fejlődés eléréséhez szükséges az, hogy el tudjuk különíteni egymástól a jót és a rosszat, a helyeset és a helytelent, ám az orosz társadalom felszámolta ezen értékek határait. Eltűnt a kapaszkodó, a viszonyítási alap, csak élhetetlen élet maradt, amiből meg kell tanulni kisajtolni valamiféle reményt vagy hitet, mert enélkül lehetetlen előrelépni. Ugyanakkor nincs sem megváltás, sem feloldozás: csak bűn és bűnhődés. A kiútkeresés ekvivalenssé válik az elérhetetlenséggel, az elhagyatottság tovább öröklődik. A boldogság egyedül a szenvedés felvállalásában manifesztálódik, az önostorozás pedig kegyetlenebb sorsot predesztinál, mint bármilyen emberi ítélet.
Igen, a társadalomfilozófia érvényesülni látszik Michal Dočekal rendezésében, de a nagyregényből csupán ennyit sikerül átmenteni. Ez talán rendben is volna, ha töredezett hangoskönyvre vágynánk, amelyben az indulatok – és a hangerő – szétfeszítik a világban fennálló rendet. Nyilvánvaló azonban, hogy nem csupán egy körvonalazott képet szeretnénk kapni Dosztojevszkij monumentális tragédiájáról. Egészet várnánk, repedezés nélkül.
Hiába a formai tökély, a nagyszerű rendezői víziók sorjázása, érzelmi tartalom híján mindez csupán technika marad – az ész privilégiuma. Elmélkedés, színház nélkül. A narrációk, a songok, a hangalámondások mind-mind a filmszerűség érzetét keltik, ezt húzzák alá a gyors, éles vágások is. Az időkezelésben sincs hiba: Raszkolnyikov (Orosz Ákos) elméjéhez igazodik, mégpedig mesterien. A napok, az órák hol kitágulnak, hol összeszűkülnek, egyszerre érezzük lehetetlenül hosszúnak és elképzelhetetlenül rövidnek a történések közötti távolságokat. Az ingerekre tehát nem lehet panasz, az előadás folyamatosan irányítja a figyelmet, egyszerre több oldalról rohamozza az érzékszerveket, míg végül a néző gondolatai és éppolyan csapongóak lesznek, mint az őrület peremén egyensúlyozó gyilkos főhősé. Ez is azt mutatja, hogy az előadás megfeszíti ugyan minden idegszálunkat, ennél mélyebbre azonban nem próbál hatolni.
A szimbólumok – egyébként helyenként rendkívüli – összetettsége és a dramaturgiai ugrások valószínűleg nem is tennék lehetővé, hogy az értelmezés kényszerén túllendüljünk. A kódok ugyanis felülírják egymást, mihelyst megvilágosodik előttünk egy jelentéshalmaz, azonnal felülírja egy másik. Káprázatos látványvilágot teremtve repkednek a képek, ám azok számára, akik nem ismerik az alaptörténetet, aligha követhetőek az egyes szálak. Éppen ezért lélegezhetünk fel mindannyiszor, amikor Stohl András színpadra lép Porfirij szerepében: ő az egyetlen, aki végig konzekvensen, egyszerre értőn és érzőn játszik, egyéniséget, nem pedig papírfigurát jelenít meg. Orosz Ákos Raszkolnyikovként csak a második felvonásban tud méltó társa lenni, kell neki az idő, hogy karaktere morális válságát a teljes súlyával legyen képes artikulálni. A nők közül Bach Kata sorsán törik meg olykor-olykor a fény, ezen kívül azonban minden drámaiság szétfolyni látszik.
Tudjuk, hogy borzalmak hágnak borzalmak hátára, hogy a kiúttalanság eluralja nemcsak a mikroközösséget, hanem szépen lassan az egész társadalmat, ez mégis kevéssé válik jelentőssé – olyannyira nyers minden, hogy aligha vagyunk képesek megemészteni. Pedig lehet gyönyörködni ebben az előadásban, páratlan rendezői megoldásokkal van teletűzdelve, ám Dočekal ezúttal csak azt mutatta meg, hogy képes a bravúros absztrakcióra. Azt nem, hogy mit is gondol pontosan Dosztojevszkij világáról, és így voltaképpen nekünk sincs mit gondolnunk róla.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Dömölky Dániel
