A Pulitzer-díjas David Lindsay-Abaire darabjában, a Jó emberekben, fájdalmasan könnyedén és elevenbe vágóan ismerhetjük fel a saját valóságunkat, hiszen tulajdonképpen nem is Bostonban játszódik, hanem körülöttünk, s olykor talán még bennünk is. Arról, hogy a gazdagság és a szegénység szembeállításán túl mit mutat még nekünk ez az előadás, Pokorny Liával, Jean alakítójával beszélgettünk.
A darab címéből rögtön adódik az első kérdés: kik a jó emberek?
Erre remek példa, hogy a pszichológusok mindig azt mondják: ne akarjunk tökéletes anyák lenni, bőven megfelel az, ha csak elég jók vagyunk. Én azt hiszem, azok a jó emberek, akik nem hazudnak magunknak, mert akkor valószínűleg másoknak sem fognak. Egyszerűen szembe kell néznünk a saját életünkkel, és mérhetetlenül fontos, hogy megkeressük azt, kik is vagyunk pontosan, és próbáljunk aszerint élni.
A darab Margie-t definiálja jó emberként, vele szemben helyezkedik el Mike. Feltétlenül rossz ember-e a férfi?
Természetesen létezik az, hogy egyesek olyan kilátástalan helyzetbe kerülnek, ahonnan egyszerűen nincs kiút. De ne azt tekintsük minősítésnek, hogy valaki gazdag vagy szegény, mert a gazdag nem feltétlenül rossz, ahogyan a szegény sem egyértelműen jó. Azt kell néznünk, hogy mi az, amit az embernek a saját életén belül fel kellene ismernie, hiszen beleszülettünk egy bizonyos élethelyzetbe, ami sok esetben nem ideális, azonban ehhez szükséges viszonyulnunk. Ha van döntési lehetőség, akárcsak egy is, és nem azt lépjük meg, ami a legmegfelelőbb, azért nem szabad a körülményeket vagy másokat okolnunk. Mindannyian kerültünk már kemény helyzetekbe, de az, hogy miként jövünk ki belőlük, teljes egészében a mi választásunkon múlik. Margie egy fogyatékos gyermeket nevel, és néha reménytelennek tűnik ez az állandó küzdelem, de azt a döntést ő hozta meg, hogy egyedül neveli fel a lányát. Mike nem kevesebb csupán azért, mert nagyobb házban él, mint a másik. Lényeges momentum a darabban, mikor Mike felesége, Kate, megkérdezi Margie-tól, miért nem kereste eddig a férfit. Margie erre bármit mondhat, akár azt is, hogy félt, vagy gyáva volt, csak azt nem, hogy rendes. Nem baj, ha nem vagyunk jók és tökéletesek, csak ne hazudjunk magunknak.
Mi lehet az oka annak, hogy Mike nem akar segíteni, és szembehelyezkedik az egész telepi világgal?
Mike-nak nem az a bűne, hogy élt a lehetőséggel és továbbtanult, nem is Margie döntéséért kell felelősséget vállalnia, sokkal inkább azért, mert hazugságban éli le a házasságát, és még most sem mer szembenézni azzal, amit már régóta sejthetett. Bár nem veheti Margie-t és a lányt teljességgel a gondjaiba, hiszen nem az ő élete, de akkor érződik valamiféle gyengeség a karakterében, amikor nem adja meg azt a gesztust, hogy valamilyen formában mégiscsak segítsen, legyen ez pénz, vagy munka.
Margie-t állandóan a kilakoltatás veszélye fenyegeti, pedig a lakás főbérlőjével szorosabb baráti kapcsolatot ápol. A pénz előrébb való lenne a darab keretében, mint a barátság?
Amiből van, az adott, amiből nincs, az egy állandó probléma. A pénz tehát nem írja felül a barátságot, bár természetesen morálisan számon kérhető a szituáció. Azonban, ahogyan Mike, úgy Dottie sem viheti el Margie életét. Azt szokták mondani, hogy ne halat adj, hanem hálót, mert sokan nem tudnak mit kezdeni azzal, amit kapnak. És ilyenkor nem az életet kell hibázatni, hanem rá kell jönni arra, hogy minden lehetőség és a saját szerencsénk is bennünk van.
Mi lehet az oka annak, hogy mint Jean, minden telepi lakó, megáll a „karrierjében” és egyszerűen nem tud továbblépni?
Az én karakterem az egyetlen, aki elfogadja, hogy ezt dobta a gép, és nem érti, miért vágynak a többiek másra. Nem ábrándozhatunk arról, hogy milyen ideális lenne, ha másként alakulnának a dolgok, mert ha olyan világban akarunk létezni, ami nem nekünk adatott, akkor esélyünk sem lesz arra, hogy megéljük azt, amit kapunk. Nem szabad, hogy az ideáink irányítsanak. Emellett az emberek rettenetesen szeretnek beleragadni pusztító helyzetekbe, mert az könnyebb, a változáshoz ugyanis iszonyatosan nagy erő kell. Ha egy választás ellentétes irányba is visz valakit, akkor is lesz lehetősége arra, hogy visszataláljon, de minél több döntést mulaszt el, annál távolabb kerül önmagától. Sokan jobban is ragaszkodnak ahhoz a kilátástalansághoz, amelybe belekerültek, minthogy elindítsanak valami újat, amiről nem tudják, hogy milyen lesz. Lehet, hogy jobb, de nem merik megkockáztatni, inkább elfogadják azt a rendszert, amit már megismertek.
Adódik-e egyáltalán kitörési lehetőség?
Persze léteznek korlátok, hiszen nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy például továbbtanuljon. Ez lehet anyagi vagy szellemi gát is, vagy csupán az, hogy nem fektet bele elég energiát. Viszont rengeteg olyan emberrel találkozom nap mint nap, akik megállás nélkül panaszkodnak, és a mögé bújnak, hogy másnak milyen jó. Nagyon szeretnék megkapni, amit már a többiek elértek, de nem akarják megadni az árát. Ennyit dolgozni fárasztó, hisz rengeteg energiát, időt vesz el, és áldozatokat követel. Néhány szereplőnél pontosan ezt látom: nem is akarnak igazán tenni.
Vajon Jean, a többi szereplővel ellentétben miért tud a helyzetén nevetni?
A humor minden pillanatban a túlélés eszköze. Egyszerűen azt érzem, hogy egy kis részünk kívülről figyel minket, és észleli az esendőséget. Az esendőség bájos, a bájnak pedig humora van. Nem kinevetni kell, hanem egyszerűen nevetni. Természetesen vannak olyan pillanatok, amikor nem tudunk, de akkor is meg kell próbálunk oldani a szituációt. Az én karakteremnek igazából nincs is nagy baja az életével. Nyilván Margie helyzete teljen más, hiszen kapott egy olyan terhet, amit elképzelhetetlenül nehéz elviselni, és ahogyan mindenki, ő is szeretne többet. Annak az elfogadása, hogy ez lehetetlen, rettenetesen fájdalmas.
A Centrál Színház idén legfőképpen a kisszínpadon alkotott újat. Vajon miért pont a Jó emberek lett nagyszínpad előadás?
Puskás Tamás nagyon-nagyon jól érzékeli, hogy mi az, ami kisszínpadra, és mi az, ami nagyszínpadra való, hiszen nem minden előadással lehet megtölteni egy színházat. Ugyan a Jó emberek nem egy könnyed darab, de a humora miatt befogadhatóbb. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberek a kanalas orvosságot beveszik. A Leenane szépéről már kevésbé tudom elképzelni azt, hogy estéről estére négyszáz embernek játsszuk, mert ott a történet kevésbé van becsomagolva cukros papírba. Nem csupán verbális csatározások folynak, hanem tettlegességig fajul a helyzet.
Mi lehet az oka annak, hogy a Centrál Színház egyre több olyan, úgynevezett rétegszínházi darabot visz színre, amelyben megjelennek a társadalom perifériáján botorkáló emberek?
Ez az irány rendkívül fontos, bár a nézők szórakozni járnak a színházba, és csak kevesen érzik azt, hogy szükségük van ilyesféle erkölcsi üzenetekre, hiszen van elég bonyodalom az ő életükben is. Ezért sok szórakoztató darabot is játszunk, de a Jó emberek típusú előadásokkal bekapcsolunk egy olyan dolgot, ami más, és ami miatt közönség megszereti ezt a fajta színházat is, és elfogadja, hogy egy kicsit több tanítást kap. Ettől persze az előadás nem lesz kevésbé élvezhető, ugyanúgy kikapcsolja a nézőket, csak mélyebben.
A Jó embereknek roppantul erős az erkölcsi imperatívusza. Lehetséges-e az, hogy a nézők is jobb emberekké váljanak az előadás után?
Azért felelős a színész, hogy amikor próbál egy szerepet, akkor rettenetesen őszinte legyen. Ne akarjon szebb vagy jobb lenni, csak igaz. Eszméletlenül sok mindennel kell szembesülnünk, amibe nem akarunk belemenni, mert fáj, de amikor mégis felvállaljuk ezt, akkor az előadás nagyon jó. Elkezdeni ugyan mindig rendkívül nehéz, de amikor végigcsináljuk, akkor az egészen euforikus érzés. Én úgy megkönnyebbülök például a Leenane szépe után, minta több tonna súlyt hagynék ott magam mögött a színpadon. Tehát minden olyan dolgot, amit szeretünk elfedni, azt ki kell pakolni, és akkor ideális esetben a nézőkben is történik valami. Nem feltétlenül tudatosan, de elkezd dolgozni az élmény, megbolygatja a gondolkodást vagy a lelket, és ettől talán igen, jobb emberek lehetnek.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
A fotókat készítette: Gerencsér Anna
