A Centrál Színház idei bemutatóinak talán legnagyobb hatású előadása a Leenane szépe. Martin McDonagh művét Gigor Attila rendezésében mutatták be a kisszínpadon Pogány Judittal és Pokorny Liával a főszerepben. A darab számos kérdést felvet: hol húzódik a határ a szeretet és a gyűlölet között? Hogyan mérgesedhet el egy anya-lánya viszony annyira, hogy gyilkosságba torkollik? Ki a hibás valójában: az anya, aki fojtóan ragaszkodik, vagy a lánya, aki menekülne a fullasztó magányból? Pogány Judittal, Mag alakítójával kerestük a válaszokat.
Dézsi Fruzsina: A közönség a Leenane szépében láthatta Önt először a Centrál Színház színpadán. Hogyan került kapcsolatba a teátrummal?
Gigor Attilát akkor ismertem meg, amikor néhány évvel ezelőtt ő volt a filmfesztivál fődíjasa a Nyomozó című filmmel. Utána vendégként rendezett nálunk, az Örkény Színházban, tehát már akkor is dolgoztunk együtt a Dúl-fúl és elnémul című darab kapcsán. Nagyon szerettem azt a produkciót és Attilának azt a hihetetlenül érzékeny „rezgésszámát”, amivel minden fölösleget le tud szedni az emberről, és kiirtja a hamisságokat. Egyszerűen csodálatos figyelő, a játékomat olyan szemmel tudja figyelni, hogy én teljes bizalommal lehetek iránta. Amikor felhívott telefonon, nagyon örültem, ráadásul már láttam is ezt a darabot, Piszkavas címmel játszotta az Örkény Színház ezelőtt tizenegy évvel, így hát tudtam, hogy mire is hív pontosan. Aztán elkezdődtek a próbák, és minden pontosan úgy ment, ahogyan elképzeltem. Hála istennek olyan típus vagyok, hogy még mindig szerelemmel tudom szeretni a kollégáimat, annyira rajongok értük – azokért, akik jók. De ők jók, és ettől az egész együttlét csodálatos volt.
D.F.: Érződött-e a munkafolyamat során, hogy Gigor Attila alapvetően filmrendező?
Volt egy olyan eset, hogy én ültem a fotelban, Pokorny Lia mellém guggolt, Attila pedig leült a lábunkhoz törökülésben, és onnan, egészen közelről nézte a próbát. Ekkor átfutott a fejemen, hogy jó lenne, ha a nézőtérről figyelne, mert így többet fog látni, mint a közönség, de egy idő után ezt a módszert ő maga változtatta meg. Előfordult, hogy bizonyos megszólalásokra, jelenetekre mondta, hogy „feljebb kell húzni”, tehát bizony, hogy más a színjátszás teljesen közelről, mikor a szemet nézem, és más, amikor az egész színpadot egyben látom.
D.F.: Melyik jeleneten kellett a legtöbbet dolgozniuk?
Technikai okokból a legutolsó jeleneten, ugyanis ott hihetetlenül rafinált felvezetése van a gyilkosságnak, hosszú párbeszéd zajlik, amíg Maureen eljut a bekattanásig és a tettlegességig. Kiránt a fotelből, aztán a földön húz, majd következik maga a forrázás, tehát többféle technikai apróságot kellett kipróbálni és véglegesíteni, hogy az flottul és hihetően menjen. De az alaphang megkeresése talán az első jelenetben volt a legnehezebb, mert ez a két ember már pokolian nehezen él együtt, ezért rendkívül súlyos és feszült kéne, hogy legyen a köztük zajló párbeszéd. Nagy szünetekkel kezdtük játszani, de amikor elkezdődtek az összpróbák, kiderült, hogy egy előadásnak el kell indulnia, ez törvény. Nem tarthatjuk be az általunk reálisnak hitt ritmust egy beszélgetésben, mert akkor leptetett lesz az előadás kezdése. Más tekintetben egyik jelenet sem volt kiugróan nehéz, hiszen nagyszerű a szereposztás, így eléggé adódtak a dolgok, elképesztően jó munkahangulatban telt el a próbafolyamat, és rettenetesen sokat nevetgéltünk, bár ezt nem várná az ember egy ilyen tónusú anyagtól.
D.F.: Miből fakadhat az a tapintható ellenszenv, ami miatt ilyen súlyos ez a darab?
Az embereknek a szeretet- és kapcsolathiány miatt kell kemény helyzeteket átélniük. Az a fajta kényszerhelyzet, hogy én nem veszíthetem el őt, akár szeretem, akár nem. Az óriási szeretet és az óriási gyűlölet között nagyon könnyű átlépni a határt, mert ha valakit ennyire szeretnék szeretni, és ragaszkodom hozzá, miközben érzem a veszélyét, hogy elhagyhat, akkor az már a gyűlöletnek az eleje. Amikor például a lányom, Maureen azt kérdezi, hogy kérek-e egy kókuszrudat, akkor azt felelem, hogy kérek, ő pedig kijavít: kérek SZÉPEN. Ekkor nem kapok levegőt, olyan végtelenül fáj, hogy a lányom ezt a durva, ócska játékot űzi velem. A fájdalomtól megjelenik a gyűlölet, pedig az első kérdés békülési szándékkal hangzik el. Egyébként ez a szeretet utáni kapaszkodás mindannyiunkban ott van, csak az eszközöket az ember néha rosszul választja meg, és akkor szörnyű dolgokra képes.
Gerencsér Anna: Az életben lehetséges, hogy így elmérgesedjen egy anya-lánya viszony?
Sajnos, lehetséges, és így jönnek létre olyan kapcsolatok, hogy valaki aztán egy életen át nem találkozik a gyerekével, de a való életben azért ilyen, mint a Leenane szépében, nagyon ritkán fordul elő. Egyszerűen az történik, hogyha nem rendeződnek el a kamaszkori feszültségek, akkor az rettenetesen nagy távolságot tud szülni két ember között. Szerencsére ezeknek a helyzeteknek nem a gyilkosság a vége, inkább az eltávolodás. A gyerek elkötözik, és előfordul néha, hogy felköszönti az anyját a születésnapján, de azt is sokszor már csak telefonon.
G.A.: Ha a darab és a közönség viszonyát nézzük, melyek lehetnek azok a kulcspontok, ami miatt a néző érezhetően lélegzetvisszafojtva figyeli a színpadi eseményeket?
Az eddigi gyakorlat alapján úgy érzem, hogy egyszer már beáll egy csend, amikor másodjára találkozom a lányommal, és olyan durván itatja velem a levest, hogy egészen a fuldoklás határán vagyok. Ez még aztán lazul, a nézők nevetnek, mert a groteszk olyan, hogy sírni volna kedvünk, mégis nevetünk. Akkor kezd újra igazán bekeményedi a darab, amikor húzom Maureent azzal, hogy nem fél-e a terhességtől, s amikor elszólom magam, akkor bennünk beáll egy csend, és ezalatt elhallgat a közönség is. Egyébként már Pat levele alatt is némaság van, de a vérfagyasztó csend akkor alakul ki, amikor Maureen felpiszkálja a tüzet és elkezd olajat melegíteni. Ott az a jó, ha nemcsak én félek, hanem a nézők is. Onnantól kezdve soha többet nem lehet még lélegzetvételt sem hallani. Azt hiszem, ekkora ők is tudják, hogy mi következik. Egy ideig lebegteti az író, hogy én mondok-e igazat, vagy a lányom, de itt kiderül minden.
D.F.: Mit gondol, mi volt előbb: Maureen őrülete vagy a gyűlölködés?
Azt hiszem, hogy a kapcsolat kezdettől fogva rossz lehetett, már csak azért is, mert a másik két lány elment, így Maureennak már egészen fiatalon fogságban kellett élnie, és ez szörnyű. Egy hegyen, elzárva a világtól, nincs az az ember, aki ne keményedne meg, és ne menne tönkre lelkileg. Az elromlott életükben és kapcsolatunkban az anyagi kényszerhelyzet is benne van, hiszen a pénz néha megkönnyíti az emberek életét. Nem oldja meg, de megkönnyítheti, mert egy gazdagabb családnál lehet például bejárónő, és akkor Maureen is szabadabban mozoghatna.
D.F.: Lett volna más megoldás az anyagyilkosságon kívül, ami felszabadíthatta volna ezt a szituációt?
Ha a fiú nem vágyakozott volna el Írországból, hanem úgy dönt, hogy otthon marad, és képesek összeszokni ezzel az öregasszonnyal, akkor oldódhatott volna a helyzet. Abból a reggelből, amit Pat náluk töltött, látszott, hogy volt benne annyi rugalmasság és emberszeretet, hogy képes lett volna alkalmazkodni. Ha pedig eléggé szeretik egymást Maureennal, akkor arra is tudott volna vigyázni, hogy ne éleződjenek ki ennyire a konfliktusok, és talán a lány is jobban elviselte volna az anyját, hogyha nem magányos.
G.A.: Az előadás során minden kritikus pillanatban leesik valami a falról, a végén pedig következik a teljes díszletösszeomlás. Mit szimbolizálhat ez, és mennyire szerves része a mondanivalónak?
Ez egy szimbólumrendszer, ami a rendező saját ötlete volt. A darab vége enélkül is működhetett volna, mert ha Maureen beül a fotelbe, és végre megszólal a rádióban az anyja dala, amit az már nem kaphat meg, majd jön a sötét, akkor is érezhetnénk azt a végtelen magányt, ami mostantól az ő sorsa lesz. Ráadásul egy gyilkosság tudatában hogyan éljen tovább? Azt hiszem, azt akarta felerősíteni Gigor Attila, hogy összeomlott minden, nincs kiút, csak a romok maradtak, hiszen a lány lelkileg és fizikailag is összetört.
G.A.: Mi lehet az oka annak, hogy az előadás kisszínpadon sokkal jobban érvényesülhet?
Ilyen kemény daraboknál hasznosabb a kisebb tér. A hangulatának jobb, összefogottabb a levegő. Nem kell harsányan játszani, a jelrendszer egészen kicsi és őszinte lehet. Nagyobb létszámú közönség esetén nehezebb azonos hangulatot létrehozni. A kisebb tér segíti, hogy akarjanak velünk jönni.
G.A.: Van ennek a kemény darabnak helye a Centrál Színházban?
Én magam is és azt hiszem, a szakma is azt gondolta a Centrál Színházról, hogy elsősorban a közönség igényeit kívánja, nagy-nagy szeretettel, de mégiscsak kiszolgálni. Inkább szórakoztató műveket vonultat fel, abból akár a nemesebbeket is (például én nagyon szeretem az Illatszertárt, ami mint darab is csodálatos), tehát a kellemesebb, szerethetőbb esték jellemzik. Az ott töltött idő alatt tudtam meg, hogy mennyi mindennel kísérleteznek, és a stúdiószínpad erre különösen alkalmas. A Leenane szépe bemutatóján Puskás tamás elmondta, hogy mikor igazgató lett, az volt az egyik álma, hogy Martin McDonagh-tól játszhassanak valamit. Nagyszerű, hogy ilyen darabokat is betervez a színház, és a közönségnek átvitt értelemben megszorongatják a torkát. A Leenane szépében megjelenő érzések és helyzetek ugyanis léteznek, és nem baj, ha megmutatjuk a kapcsolatok legsötétebb oldalát is.
Az interjút készítette: Gerencsér Anna és Dézsi Fruzsina
Fotók: Horváth Judit
