Az ittas ember minden kétséget kizáróan különös. Nem azért, mert képtelen egyenesen járni, vagy, mert elsüti a legócskább szóvicceket, miközben folyamatosan saját magán nevet. Nem is azért, mert kapatosan mindenki a magabiztosság egy magasabb, olykor együgyű hiszékenységgel párhuzamos fokát éli meg, hanem mert mint ahogyan a közmondás is tudósít róla, gyermek, részeg, bolond mondják az igazat - ez nyer tanúbizonyságot a Katona József Színház új darabjában, a Részegekben is.
A borgőzös ember ugyanis szakadatlanul ontja magából a nagymonológokat, mintha prófétának készülne felcsapni, s a kevésbé spicces társai gyakran csak mosolyognak rajta, nem véve a fáradtságot arra, hogy a csuklásokkal félbeszakított bölcsességekről lehántsák a Coelho-burkot, és észrevegyék, hogy talán nem is olyan óriási ostobaságok kimondására sarkall az alkohol. Ezen nincs is miért csodálkozni, hiszen ahogyan eltompulnak egyéb érzékeink, úgy kezdünk egyre élesebben látni.
Már az előadás kezdetekor teljes bizonyossággal kirajzolódik előttünk, hogy itt nem csupán enyhén kapatos szereplők sorakoznak majd fel, hiszen Martha (Rezes Judit) személyében egy menni alig, de esni annál inkább tudó holtrészeg nő mászik keresztül a nézőtéren azért, hogy aztán elterüljön a színpadon, ezzel beindítva az egymáshoz olykor kevésbé szervesen kapcsolódó, ám remek ritmusban felfűzött jeleneteket.
Maga a történet a dramaturgia szerkezet okán viszonylag lassan és kissé tétován bontakozik ki előttünk. A filmfesztivál után egy morális kérdéseket is firtató esküvőnek, egy látszatházasságba torkolló legénybúcsúnak, és egy megemlékező est utolsó foszlányainak lehetünk tanúi. Van, aki csak az alkalomból kifolyólag, van, aki pedig megszokásból dönti meg jobban az üvegeket, de szinte kivétel nélkül mindenki platóni magasságokig issza magát – és szerencsére ez a módosult tudatállapotot az egyes karakterek egészen differenciáltan élik meg.
Sablonos figurát aligha találhatunk, a szereplők pontosan kidolgozottak, egymást kiegészítő egyensúlyban léteznek a darab világában – ám ugyanez nem mondható el a jelenetezésről. Egy-egy epizód az optimálisnál hosszabbra nyúlik, de ez is mintha csak a részegség állapotát erősítené, hiszen a visszatérő aforizmák, a körkörös felépítés, a látszólag sehova sem vezető ismételgetés a bódultság jellegzetességei közé tartoznak. Azonban éppen ettől válik hullámzó erejűvé a darab: legtöbbször ütős, pergő szópárbajoknak, vagy a maguk lassultságában fürdőző szellemességeknek lehetünk tanúi, ám az előadás vége felé akadnak olyan részek, amelyek valószínűleg megköszönték volna a vágást. Javarészt az utolsó előtti jelenetre érvényes ez, amely bár színészileg kifogástalan, az önszajkózás szürreálisan magas foka mégis monotonná és ingerszegénnyé teszi néhány perc után.
Pedig valóban fontos dolgokról van itt szó az első pillanattól fogva, a könnyed humor vegyül súlyos kijelentésekkel. A klisék éppen azért bontják le banális mivoltukat, mert minden megszólalásba belefűzik magukat. Halmozásuk kettős hatást kelt, hiszen ki ne mosolyogna a tizenötödjére is elismételt „hallom az Úr suttogását a szívemben”, „minden szeretet”, „Isten a részegeken keresztül szól az emberekhez” megszólalásokon, ugyanakkor találhatunk-e olyan nézőt, aki ne gondolkodna el ezek igazságérvényén? Ki ne szeretne hinni abban, hogy létezik egy felsőbb hatalom, ami nem hagy magunkra, és hogy a földön minden magasztos szerelem, csupán elég mélyre kell ásnunk? S ki ne töprengett volna azon, hogy a modern világ megölte az összes pontot, amellyel egymáshoz kapcsolódtunk, a modern férfi-női viszony pedig minden, csak nem a szabadság megtestesítője? Kérdések tehát vannak, ahogyan összekuszálódott válaszok is, amelyek még úgy is kissé homályosak maradnak, ha kibogozzuk őket.
A szereplők efféle tézisekkel botorkálnak a Gothár Péter tervezte díszletben. A szűkülő folyosó trükkös optikája révén a közeledő alakok egyre kisebbednek, ebből is kitűnik, hogy a rendező számos egymást kiegészítő és értelmező metaforával operál, a színészek pedig bámulatos gördülékenységgel oldják meg feladataikat. A fesztiváligazgatót alakító Mészáros Máténak, és a fiktív katolikus pap nagyon is valóságos öccseként parádézó Keresztes Tamásnak egyszerűen lehetetlen elcsípni egy-egy gyengébb megmozdulását, az előadás utolsó percéig hozzák a maximumot. A megtört prostituált karakterét magára öltő Ónodi Eszter ugyancsak emlékezetes alakítást nyújt, de szereplőgárda többi tagja – különösképpen Kocsis Gergely, Tasnádi Bence és Rezes Judit – is nagyszerűen talált rá a maga figurájára.
De mi jön a részegség után? A kijózanodás? Vagy a soha ki nem józanodás? Választhatunk-e egyáltalán? Vagy már csak az marad nekünk, hogy közös félelmeinken együtt nevessünk? Végül is, ez is valami.
Dézsi Fruzsina
