Shakespeare Rómeó és Júliáját színpadra vinni veszélyes vállalkozás. Nemcsak azért, mert a történet jóval összetettebb, mint ahogyan az alapfelfogás szerint értelmezzük, hanem mert tagadhatatlanul színházi közhellyé vált.
Ez persze dicséret az angol drámaíró számára, s némileg korholás a századok színházcsinálóinak, amiért annyira „elhasználták” ezt a darabot. Ma már rettentően nehéz érdekesen és újszerűen elmesélni a veronai szerelem történetét, hiszen milliónyi verzióban láthattuk már a színpadon. Mégis, ha van egy kiváló rendezői felfogás, egy ötletes dramaturg, és mellettük még nagyszerű színészek is, akkor nem lehetetlen vállalkozás. Ezt láthatjuk a Centrál Színház És Rómeó és Júlia címet viselő előadásában is. Az a hihetetlen egyszerűség, amellyel megfogták ezt az egészet, tökéletessé tette az összhangot. Persze, nem vártam én ezt egy beavatói színházi előadástól, hiszen mégiscsak más műfajról van szó. Azt azonban joggal remélheti mindenki, hogy nem akar majd tíz perc után sikítva kimenekülni a nézőtérről.
A darab legalább tizenöt perc csúszással kezdődött, de ez volt a legkisebb probléma. Inkább azért aggódtam, mert a csoporttársaimon kívül kizárólag nyolc-tízéves gyerekek voltak körülöttem, ez pedig óhatatlanul rányomja a bélyegét az egész előadás koncepciójára, hiszen a moderátornak úgy kell vezetnie a szálakat, hogy mindenki számára érthető legyen, ez pedig már az első kérdésnél is érezhető volt: Ismeri valaki Rómeó és Júlia történetét? Aztán következett még számos ehhez hasonló kérdés, a legrafináltabb talán a következő: Ki fordította? – azon kívül, hogy a magyar irodalom legkultikusabb alakjai közül szinte kivétel nélkül mindenki dolgozott vele, még ha csak bizonyos részletek átültetéséig is jutott. Rövid tanakodás után megtudhattuk, hogy bizony a klasszikus Mészöly Dezső-fordításban hallhatjuk a darabot, és ekkor örültem meg először – és igazából utoljára. Gondoltam, ha velünk van Mészöly, nagy gond nem lehet. Nem volt igazam.
Ugyan még sosem voltam beavató színházban, de a drámás tanulmányaim során kialakultak bennem bizonyos elképzelések, sőt elvárások is. Itt viszont nem csak arról van szó, hogy nem avattak be minket semmiféle színházi szakma rejtelmeibe, de még az egyébként csodálatos darabot is sikerült nevetségessé tenniük. Talán úgy gondolták, hogy a publikummal való érintkezés, a testi kontaktus bőven elég. De még ez sem volt igazán izgalmas kapcsolattartás, hiszen csak annyi történt, hogy olykor egy-egy bögrét vagy labdát a nézők kezébe adtak. A közönségből csupán egyetlen embert vontak be kicsit jobban a játékba: Parist egy iskolás fiú testesítette meg. A feladat ugyan kevésbé volt ínyére, de azért hősiesen küzdött.
Az erkélyjelenténél végre felcsillant egy halvány reménysugár, ám sajnos hamar kialudt. Ezt az egy jelenetet megnéztük minimum ötször, mégis ennek volt a legnagyobb haszna, mert igyekezett valami különlegeset mutatni. Az előadás ezek után folyt tovább „szépen”, majd a végén a vezető nekünk szegezte a kérdést: Vajon hol rontottuk el? A válasz pedig, hogy nem tudtuk meg mi történt Lőrinc barát küldöncével, aki eljuttatta volna a sorsfordító levelet Rómeóhoz. Igazából nem csak ezen a ponton bicsaklott meg a történet, ugyanis Paris elfelejtett meghalni – ez annyiban érthető, hogy a szerep egy nézőre volt ráosztva. Átgondolva az egészet, talán mégis beavattak minket valamibe: hogy hogyan ne csináljunk színházat.
Ezzel összefüggésben megvallom, hogy csak találgatni tudok, mit is próbált átadni a darab. Talán a modernizáció lehetőségeit firtatta? Vagy az írói gondolkodást? Esetleg a színészi munkát? Mindegyikből volt benne egy kevés, azonban egyik sem vált igazán meghatározóvá. A kellékek terén el kell ismerni, hogy voltak kreatív megoldások, az álarc helyetti napszemüveg kedvesen mosolyogtató volt, a gitárbetétek kellemesen szóltak, a jelmezek illettek a karakterekhez, és még egy apró kis nevetést is sikerült kicsikarni a színészeknek, mikor Rómeó kérdésére, hogy ki ez a lány, a kórus így felelt: „Ő az a lány, aki tudja, mitől lennél boldog újra.” A modernizálás azonban kisiklott, mikor megpróbálták viccesen és szellemesen előadni a jelenet többi részét, ezzel pedig a bál az előadás mélypontjává avanzsált. A kevéssé megkoreografált korabeli tánc, melyet olykor felváltott a „Capuletéknél bál van!” kurjongatás és a beatbox, némileg bizarr hatást keltett, s legtöbbször a humorizálás is erőltetettnek bizonyult.
A moderátor pozícióját igen nehéz meghatározni. Volt egy kicsit rendező, egy kicsit Verona hercege, majd teljesen átlényegült nézővé, végül ismét felvette egy darabbeli karaktert, s a szövegkönyvből felolvasta annak három mondatát. Az előadás során többször is megállított bizonyos jeleneteket, de ezek vagy nem voltak jól kiválasztva, vagy pedig a játékmester nem tudott érdemileg kérdezni. Úgy vélem, nem megyünk sokra azzal, hogy kitaláljuk, az erkély öt méter magasan volt.
Vártam, végig vártam, hogy a kulcspontokon jöjjön valami olyan kérdés, amelyre használható alternatívákat sorjázhat a néző, de csalódnom kellett. Pedig kíváncsi lettem volna arra, miként játszanák el úgy a folytatást, és bizonyítanák be azt, hogy Shakespeare hideg logikával mindent úgy írt, ahogyan kellett, ha mondjuk Mercutio életben marad, vagy esetleg ő öli meg Tybaltot.
A játékmester a darab vége után még bizonyára tervezett egy nagy, közös beszélgetést, amelyből esetleg megtudhattuk volna, hogy akkor mit is akart ez az egész nekünk mondani vagy mutatni, ám a nézők ekkorra már a legkevésbé sem voltak partnerek, amiben a fentiek mellett még a bensőséges poénkodásnak szánt megjegyzései is, - melyek már kimondásuk előtt célt tévesztettek - szerepet játszhattak. Legnagyobb aduászának azt tekintette, hogy cipőelrendezések segítségével ábrázolta a nászéjszaka eseményeit. Ez egyébként tagadhatatlanul érdekes elgondolás volt, még akkor is, ha értelmet nem igazán nyert.
Mindezek ellenére a színészek remek munkát végeztek, kipréselték az előadásból, amit csak lehetett. Egy művész több karakter jellemét is magára öltötte, ez izgalmas játék volt, s külön elismerés illeti, Resetár Dánielt, aki lenyűgöző hitelességgel formálta meg Mercutiót, de Szilvási Dániel Benvoliója is igazán jól sikeredett. Ezt már nem mondhatjuk el a két főszereplőről, akik másfél órán keresztül csak ténferegtek a színpadon mindenféle motiváltság látszata nélkül, ez pedig az egyébként is csak poroszkáló, fiatalosnak szánt produkciót még kínosabbá tette.
Meglehet, sokkal jobb és színesebb élményekkel lépek ki a József Attila Színház ajtaján, ha az én korosztályomra tervezett előadást látok, ha a moderátor megpróbálja nem csak a kisiskolások figyelmét lekötni, vagy ha egy kicsit elnézőbb színházrajongó vagyok.
