A Centrál Színház idei premierjei közül szinte kivétel nélkül mindegyik feszeget egy élénken jelenlévő problémát, legyen az szociális, politikai vagy mentális. Némely előadásban nevetünk ezen, másokban feszélyezetten elmosolyodunk, vagy olykor ijedten megborzongunk – mert az egykori Vidám Színpad mutatni akar valamit. Profilját egyre szélesíti, s a Leenane szépe bemutatásával újabb mérföldkőhöz érkezett. A dráma ugyanis csak név szerint játszódik Írországban. Valójában megtalálható mindenhol. Itt, nálunk is.
A darab még el sem kezdődött, a nézők csak a helyüket keresgélik, de a magányosan árválkodó díszlet azonnal elfojtja a legkisebb nevetést is. A szegényes, összedőlni készülő vidéki ház nyomasztó már az első pillanattól kezdve, s a közönséget éppúgy nem engedi felszabadulni, mint lakóit, akik a társadalom perifériáján botorkáló, célt tévesztett, úttalan emberek.
Aztán bejön Mag (Pogány Judit), tévézni kezd – mintha minden rendben lenne. A kedves kis anyóka már némaságával belopta magát a szívünkbe, mikor megjelenik Maureen (Pokorny Lia), aki hatalmas vehemenciával válaszol az apró kérdésekre, a még ártatlannak tűnő aggályokra is. Ekkor még nem tudjuk eldönteni, kinek van igaza: a trágárságokat fröcsögő lánynak, vagy az anyának, aki minden porcikájában attól retteg, hogy egyedüllétre kárhoztatják. De talán nem is fontos az igazság, kettejük mérkőzése sehova sem vezet, döntetlen lesz mindig – egyikük számára sincs kapaszkodó.
Az első jelenet után azonban már senki sem vádolná Maget lágyszívűséggel. Az anya magától éretetődően zsémbelődik lányával, követelőzik, finnyáskodik, sipákol – lelki terrorjának eszköztára végtelen. Talán nincs is benne gyűlölet a lányával szemben, de az is nyilvánvaló, hogy nem szereti: azért van szükségre rá, hogy legyen valaki, aki kiszolgálja. Itt már Maureen javára billen a mérleg. A negyvenes szűzlány, akinek egész élete arról szólt, hogy pszichológiai hadviselésben felülkerekedjen az anyján, harsány, elveszett, önbizalom nélküli. Nincs jó helyen, de nem menekülhet sehova, s érzi, hogy örökre beleragadt Leenane mocsarába, ahol minden nap ugyanolyan: porleves, kása, háztartási keksz, vagy jobb esetben kókuszrúd. Végül mégis mentőövet dob neki Pat Dooley (Schmied Zoltán), lehetőséget nyújtva arra, hogy önálló nővé válhasson, s megszabaduljon a belé kapaszkodó Magtől. Maureen önfeledten veti oda magát a férfinek, először tapasztal valami olyasmit, amit gondoskodásnak, szeretetnek hívnak. Bár Pat munkásosztálybeli helyzete nem vetít előre fényes jövőt, de a szabadság ígéretét magában rejti, ennél pedig nincs is szükség többre. Ám a sorsfordító levelet, mely Bostonba repíthette volna Maureent, az anyja elégeti – Ray (Rada Bálint) ugyanis a bátyja határozott utasítása ellenére nem jó kézbe adta át. Nem hibáztathatjuk ezért, a fiatal fiú nem érzékelte az anya-lánya között vibráló feszültséget.
Mikor Maureen Mag egy elejtett megjegyzéséből megsejti a levélügyet, már nem nyugodt hangon duruzsolja anyja fülébe, hogy mást se kíván, csak a halálát. Nem ül le lapozgatni az újságot, miközben minden pillantásából vérfagyasztó gyűlölet süt. Már az sem elég, hogy lenyomja anyja torkán a csomósra kikavart porlevest. Forró olajjal önti le Mag kezét, s kényszeríti ki a vallomását, majd nem sokkal ezután egy jobb jövő reményében a piszkavassal megöli. De nem jön el számára a boldogság, amely Leenane-ben talán nem is létezik. Elvesztette Patet, elméje végleg megbomlott, világa összedőlt. Csakúgy, mint a díszlet.
Az előadást egyértelműen a két színésznő viszi: Pokorny Lia újabb oldalát mutathatta meg, mindenféle manírtól mentesen, a maga egyenességében alakítja a labilis nőt. A darab közepére érkezik meg igazán, mikor erőteljes trágársága mindenki számára érthető lélektani hátteret kap. Pogány Judit egyszerre tud megtévesztően bűbájos és a velejéig gonosz lenni, éppen azért van az a furcsa érzésünk, hogy sajnáljuk, miközben tudjuk, megérdemelten bűnhődött – egyszóval karakterformálása rendkívüli. Schmied Zoltán hozza a kötelezőt, hibátlanul alakítja a munkás férfit, Rada Bálint pedig ugyancsak remekül fogta meg a vidéki éretlen suhanc figuráját, aki semmi mást nem érzékel a világból, csak ami őt foglalkoztatja, érdeklődési köre leszűkül a szerinte méltatlanul eltulajdonított baseball-labdájára és a külföldi tévéfilmsorozatokra. Benne is munkálkodik a még ki nem fejlődött düh, hisz előtte sincs más, csak a falu és a város közti áthidalhatatlan szakadék.
Bár Gigor Attila neve főként a filmes világból csenghet ismerősen, a Leenane szépe ékes bizonyíték arra, hogy a színházban is tökéletesen megállja a helyét, rendezése szinte tapinthatóvá teszi az önmagát tápláló kilátástalanságot. Nyers, lemeztelenített eszközökkel, hangulatokkal operál, visszatérő elemekre építkezik, mintha csak azt akarná sugallni, hogy nincs előrehaladás – ezt talán a porleves csomósságának állandó problematikája fejezi ki legjobban. Csomós maga az élet is, egyre duzzadó görcs van a karakterekben, nem csak abban az átkozott levesben.
A szcenikus, Barkovics Zoltán a psziché megtestesítésével kísérletezik, a legmegrázóbb pillanatokban, mikor egy újabb szál szakad el Maureenban, leesik valami a falról: a polc éppoly könnyedén zuhan alá, mint Krisztus a keresztről. Már Isten sem segíthet. Ez ugyan kissé hatásvadásznak tűnik, s a már említett végső díszletösszeomlás nekem sok is volt a jóból, de a darabon végigvonuló motívumok összefüggésrendszerében megvan a helye, még akkor is, ha valószínűleg az első oldalfal ledőlésénél a közönség jelentős része azt hitte, hogy Rada Bálint felbukott valamiben. Nem feltétlenül kellett volna ez a már túlzottan teátrális megoldás, de értjük, miért van, és elfogadjuk. A folyamatos omladozás és az iszonytató függés fojtogató hangulatát ellensúlyozzák rádióból felcsendülő slágerek, illetve a romantikus szappanopera hangtöredékei, s ezek együttese olykor groteszk idill kelt.
Kolontai Dóra jelmeztervező szintén kiváló munkát végzett, minden egyes ruhadarab tökéletesen meghatározza viselője jellemét, társadalmi pozícióját, sőt, talán még belső énjét is. Maureen ruhája mocskos, elundorító, mikor otthon kettesben kell lennie anyjával, de kivirágzik, mihelyst elillanhat, s más társasága is lehet. Mag halála után vállára teríti annak kendőjét, így éri a végső felismerés: valójában ő sem volt jobb anyjánál, őt is a megszállott ragaszkodás vezérelte végig, csak éppen kettejük kötődése mutatott gyökeresen ellentétes irányba.
Martin McDonagh darabját már 2004-ben is láthatta a budapesti közönség az Örkény Színház falain belül, akkor Piszkavas néven tűzték műsorra. Gigor Attila rendezésében és Baráthy György szöveggondozásában azonban a Leenane szépe csakugyan jobban megállja a helyét, hiszen így Maureen lelki világa kap nyomatékot már a címválasztásban is, ahogyan az egész előadás során.
Dézsi Fruzsina
Fotó: Horváth Judit, Mészáros Csaba
