A Klamm háborúját ifjúsági előadásként hirdetik, ám ez csak félig igaz. A fiataloknak elgondolkodtató, mégis nevetésre lehetőséget adó monodráma, a felnőtteknek kérdéseket felállító és válaszokat megkérdőjelező darab. Egy azonban biztos: mindenki érettebb lesz egy kicsit, mikor kilép a pince ajtaján.
Már akkor sejtheti a néző, hogy ez valami más lesz, amikor gondosan beültetnek mindenkit a színpaddal összecsúsztatott osztályterembe, a megszokott zöld padokhoz, a kopottas székekre, majd néhány pillanat várakozás után megjelenik Scherer Péter, azaz Klamm tanár úr. Nem, nem megjelenik. Berobban – s ezzel kezdetét veszi a soha meg nem szűnő harc, a tanár-diák küzdelem. A két fél között ugyanis soha nem lehet teljes megelégedés, ami az egyiknek jogos, az a másiknak jogtalan. Kinek van igaza? A rendszer a tanárt nevezi meg felsőbbrendűnek, hiszen mégiscsak ő a felnőtt. Ám ezzel nem csupán lehetőséget ad a kezébe, hanem súlyos felelősséget, s igen, ez olykor önváddal is jár, amellyel nem mindenki képes megküzdeni. De ne rohanjunk még ennyire előre.
A küzdelem tehát folyik, de ez most egészen más, mint egy csip-csup ügyből kibomló „csak azért is nekem van igazam” vita. A diákok kérvénnyel folyamodnak az igazgató felé, hogy mozdítsák el Klamm tanár urat a jelenlegi pozíciójából, ha a gimnázium nem akar még több tragédiát. Szása ugyanis nem tudott leérettségizni, nem kapott elég jó jegyet hozzá, s ezért felakasztotta magát. A tanulók előtt pedig tisztán áll, hogy csak egy ember lehet a felelős.
Klamm természetesen ellenáll, sőt visszatámad. Az előadás elején – bár képtelen teljességgel elnyomni a bűntudatát, melynek talán nincs is létjogosultsága – határozott karakterként jelenik meg, látszik, hogy a tanítás számára nem csupán munka, hanem hivatás. S talán ez az ő valódi tragédiája. Az egyetlen dolog, amelyet valóban képes volt minden erejével és lelkesedésével csinálni, lehetetlenné vált számára, mert az osztály néma vádolása, görbe ösvényeken való hátbatámadása ellen nem tud úgy védekezni, hogy közben lábát megvethesse a normalitás talaján. Ezzel talán még el is boldogulna, egy idő után felülkerekedne a helyzeten, ha támaszt találhatna tanártársai között. Ők azonban csak arrébb húzzák széküket, ha leül melléjük. Kibe kapaszkodjon hát egy magányos ember, akinek épp elég megterhelő lenne pusztán saját önvádja? Nem tud másba, csak önnön szétroncsolódott lelkébe.
A különbség közte és az osztály között az, hogy Klamm látja az egyéniségeket. Igen, olykor általánosít az egész közösségre nézve, de mindenkit ismer, a velejéig. Tudja, ki mennyit is ér pontosan, ki előtt áll fényes jövő, s ki az, aki menthetetlenül el fog bukni. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy mániákus rendszerező módjára évek óta feljegyzéseket vezet a diákokról, s a tanárokról egyaránt. Ez az ő fegyvere: a mindentudás képzete. Ennek jegyében fenyeget, alkut ígér, s végső soron megalázkodik. Ám ezzel sem érhet el semmit, az osztály nem enged. Nem akarnak Szása sorsára jutni, bár talán ők sem hiszik el teljességgel, hogy mindez megtörténhet.
A hidegháború végül meghozza áldozatait. Klamm épelméjűségét áldozza fel a küzdelem oltárán. Egy rendkívüli hatásossággal végigvezetett csótányallegória – melyet értelmezhetünk többféleképpen: a tanár bekebelezi a gyereket, vagy éppen az oktatót a rendszer - után vérrel írja tele fürdőszobája falát: „Minden tanár gyilkos!” – s a legmegrázóbb az, hogy ez számára a megvilágosodás pillanata. A diák sorsa az ő kezében van, s megteheti, hogy derékba töri azt. Hogy milyen jegyet ad az év végén, egyedül őrajta múlik. Egyetlen tollvonásával megszabhatja az élet alakulását.
Mindeközben folyamatosan próbálja csepegtetni a tudást a tanulók fejébe, a német irodalom nagy klasszikusát, a Faustot elemzi. Ez pedig nem véletlen: a tanár felfogható egyfajta doktor Faustusként, aki csalódott abban, melynek életét áldozta, akit mardos a kétely, s üldöz a tagadás szelleme. Emellett metaforikusan Klamm is három szintet járt be életében: az égi piedesztálról, a tiszteletnek örvendő tanárok piedesztáljáról bukott alá a földre, a diákok közé, ahová sehogyan sem illett, s végül a pokoli önostorozás emésztette fel minden erejét.
Az előadás végén az újrakezdés szimbóluma tűnik fel. A tanmenet elölről indul: Faust, 1. szín. Sötétség. Pisztolydördülés. Néma csend az osztályban. Ha Klamm egész végig önmaga ellen is küzdött, győzelem ez vagy vereség? Boldog megsemmisülés? Kárhozat? Talán az előbbi. Reméljük.
Novák János rendezése minden manírtól mentesen, végtelenül egyszerű módon szabad teret enged Scherer Péter játékának, amely egy percig sem ereszt. A színész hihetetlen virtuozitással vált dühroham és megnyugvás, őrület és humorizálásba bújtatott fenyegetés között. Végig a nézők között mozog, reagál rájuk, provokál, beviszi őket a játékba, s uralkodik felettük, ez pedig nem is lehetne másként, hiszen a közönség maga a soha meg nem alkuvó osztály.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Kolibri Színház
