(Április 14., Müpa)
Karmester: Myung Whung Chun
Program:
- Mozart g-moll szimfónia (No.40, Kv.550)
- Mahler V. szimfónia (cisz-moll)
Az Orchestra Filarmonica della Scala a milanoi Scala szimfonikus zenekara, melyet az operai zenekar tagjaiból hozott létre 1982-ben Claudio Abbado annak céljából, hogy a nagy operai hagyománnyal rendelkező háznak új dimenziót nyisson a szimfonikus zene felé. Az együttest több neves karmester is vezényelte, mint például az este dirigense, a koreai Myung Whun Chung.
Az este programja nekem először egy kicsit furának tetszett. Miért pont Mozart egy kissé súlyosabb Mahler darab elé? Aztán a koncerten mégse tűnt olyan rossz választásnak. A nagy g-moll sötétsége, mint előétel szolgált Mahler ötödikjéhez, ami egy nagyobb volumenű, összetettebb és néhol több árnyalattal is sötétebb Mozartnál. Ezektől függetlenül mind a kettő repertoárdarab, ebből kifolyólag potenciálisan veszélyes a tolmácsolásuk. Mozart negyvenedikje talán a legismertebb szimfóniája, Mahler öt pedig a legtöbbet játszott Mahler – magyarán szólva egy előadáson nem szabad, hogy érződjön „rommá játszott” jellegük.
Az első részben Mozart szimfóniája igazi klasszikusként szólt. Összeszedett zenekar, kiszámítható váltások a zenében. Néhol kicsit sok hangerő, de semmi sem csúszott szét és gikszerek sem adódtak. Ugyanakkor rendkívül merevnek tűnt az egész első tétel, a második pedig túl gyorsra és hangosra sikeredett. A harmadik tétel elment, a negyedikben pedig végre megcsillant némi változatosság. Őszintén szólva nem igazán hagyott bennem mélyebb nyomot. Vártam Mahlert.
Mahler ötödikje Beethoven ötödikjéhez hasonlóan egy „kopogó” motívummal kezdődik, amelyet egy trombita játszik. Ez felkúszik egy triolába és eldördül a zenekar hatalmas felütése. A szóló szép volt, az auftakt pedig robbant. Majd lecsendesedik a kezdeti hév és a vonósokon elindul a gyászinduló gyönyörű témája, érezhetően súlyos kíséretet adnak neki a nagydob ütései. Visszatérő motívumok és gyönyörűen variált témák jellemzik ezt a részt. Itt is kiszámítható volt a zenekar játéka, ami valahogyan passzolt ide. A kezdeti trombitaszóló vészjóslóan jelez valamit, majd következik a tétel csúcspontja, egy hatalmas kitörés (a partitúrában „Pöltzlich schneller. Leidenschaftlich. Wild.”, azaz „Hirtelen gyorsabban. Szenvedélyesen. Vadul.” utasítással jelölve). Innentől a tételnek vészjóslóbbnak kellene lennie, de valahogy mégsem jött ki igazán, viszont az a trombita zseniálisan szólt ezalatt (ennek a résznek a vezérszólama). A tétel vége szépen ívelt lefelé, majd következtek a legvégső rejtelmességet sugalló visszatérések és a vonósok pizzicatoja, ami lehetett volna kicsit keményebb. A második tétel kellemesen átvezetett a harmadik scherzoba, ami minden bizonnyal az előadás csúcspontja volt. Ez tényleg vadul szólt, mint egy Mahler scherzo. Általában a darab legemlékezetesebb momentumának a negyedik tétel adagiettoját tartják, ami nem meglepő, hiszen valóban gyönyörű éteri zene, de itt szárazon, már-már érzelemmentesen szólt – mindenesetre azért lehetett élvezni. Az utolsó rondo tétel bevezetése elérte a hatását, ám az elején egy picit jobban „belefeküdhettek” volna a vonósok a hangsúlyokba. A darab végének futama nagyot szólt, kitörő tapsvihar is nyugtázta. Összességében egy jó előadás volt, azonban lehetett volna egy kicsit érzelemgazdagabb, netán szenvedélyesebb.
Az egész koncert nem igazán hagyott mély nyomot bennem. A zenekar hozta egy első osztályú szimfonikus zenekar teljesítményét. Esti programnak nagyon jó koncert volt a maga egyszerűségében.
Békési Botond
Fotók: btf.hu
