Igazán különleges az, hogyha egy felolvasó-színházi produkcióból hús-vér előadás válik díszlettel, zenével és fényekkel. Pláne, ha olyan sokrétű előadás, amely egyszerre szólíthat meg minden korosztályt és réteget, pont, mint A hal nem hal bele.
A legelső jelenetben a magabiztos és magával roppantul elégedett piros úszósapkás férfi a nézőtérről úszik be, látszik rajta, hogy otthonosan mozog a környezetben, kiszólogat és integet az ismerősöknek. Hamarosan megjelenik a kék úszósapkás is, s ahogyan pedánsan eligazítja a törölközőjét, rögtön elkönyvelhetjük: hamarosan kezdetét veszi a tomboló tesztoszteronok harca, hiszen két merőben ellentétes személyiség került kapcsolatba. Az pedig, hogy a nézők úszóként értelmeződnek, bár csak gondolat szintjén, döntéshelyzetbe kényszeríti a közönséget: melyik színhez tartoznak?
Bár a két szereplő többször is megállapította, hogy nagyon is rokonszenvesek egymásnak, a történet előrehaladtával mégis újra és újra kiéleződnek a konfliktusok, a piros úszósapkás folytonosan rendet tesz, hiszen ő a cápa, de vitézül küzd a kék is, a nílusi sügér. Nem dönthetjük el kristálytisztán, hogy ki lesz a győztes, az erőviszonyok állandóan változnak. Ugyan az álomjelenetekben egyértelműen a piros úszósapkás dominál, a valóságban a kék egyre gyakrabban kerekedik felül rajta, de mindkettejük összeomlásának is tanúi lehetünk egyik vagy másik síkon. Az egyre hevesebb viták szükségszerűen egy utolsó küzdelembe torkollnak, s a férfiak egymásra licitálva szabják meg a teljesítendő feladat nagyságát, ám mikor már éppen kezdetét venné a harc, ismét kibontakozik egy szópárbaj, bizonyítva, hogy kettejük csatározása szakadatlan, pontot tenni az ügy végére lehetetlen vállalkozás.
A sok apró, egyre felgyülemlő polémia közül egyetlen van, ami igazán, teljességgel átszövi a darabot: a hovatartozás, de még inkább a választás kérdése. Az uszodában az úszóknak kötelező sapkát viselniük, – kivéve a sehova nem tartozó, épp ezért semmire sem jó kopaszoknak – s az automata pirosat és kéket adagol. Legalábbis adagolna, hogyha a piros úszósapkás férfi meg nem buherálná a gépezetet, hogy az ő színe irányítson, s a kékek teljesen kiszoruljanak a vízből. De miért is fontos ennyire a sapka színe? Mert nem más, mint az önazonosság egyetlen kifejezőeszköze. „Tehát választani kell: Piros sapka, vagy Kék sapka! És ha az ember színt választ, akkor azzal családot, tábort, etikát, címert, felségjelet választ, amelyet aztán megvéd!” S a kék úszósapkás férfi hiába hiszi azt, hogy megtalálta a megoldást azzal, hogy sárgára váltott, egészen egyszerűen lehetetlenség sehova sem tartozni, s elhatárolódni a döntéstől. Semlegesség nem létezhet. S tisztán érezhetjük, ez nem csupán a darab világában van így: hiába próbálunk pártatlanok lenni, előbb vagy utóbb ki kell mondanunk, hogy melyik oldalra állunk. De még ha nem is vallunk nyíltan színt, akkor is ott motoszkál bennük valamiféle aprónak tűnő meggyőződés, amely alapján valamelyik oldalra húzunk.
De nemcsak a sapka kérdése érinti egyszerre nevettetőn s fájón az igazságot: maga darab egy nagyszabású allegória. Az egész társadalom beleszorult az uszodába. Van itt minden: köpönyegforgatás (ez esetben sapkaforgatás), beavatási szertartás, a menedzservilág kisarkítása, a kapcsolatok hierarchiája, az élet örök tusája, – hiába fáj valami, s könnyebb lenne, ha hagynánk az egészet, azért csak kitartunk addig, amíg erőnk engedi – hétköznapi (lelki) terrorizmus, morális kérdések, megbélyegzés, politika, de felvetődnek olyan első hallásra könnyednek tűnő témák is, mint a hobbihorgászat – aztán persze erről is kiderül, hogy nem az, aminek látszik. Mindez nem csupán egy bizonyos rétegre, vagy szituációra érvényes, ezt jelzi talán a szereplők névtelensége is. Mert nem az a fontos, hogy a színpadon megjelenő két figurának mi a neve, családi helyzete, életkörülménye, hanem az, hogy két embertípus, társadalmi pólus csúcsosodik ki bennük. A látottakat szinte bármilyen élethelyzetre rá lehet húzni, s ettől lesz ez az előadás igazán eleven és aktuális.
Ezek a problémák azonban tökéletes komédiába vannak ágyazva, végig nevetünk saját világunk karikatúráján. Az író (Emmanuel Robert-Espalieu) briliáns mondatokat ad a karakterek szájába, a színészek - Scherer Péter és Katona László - pedig hihetetlen energiákat mozgósítanak magukban, bravúros játékukkal, s különleges színpadi megoldásaikkal úgy valósítják meg a darabot, hogy a nézőnek egy percig se legyen kétség: ezt az előadást látnia kellett, ez az előadás adott neki valamit, amitől több lett. Mert a jó színház elgondolkodtat, és A hal nem hal bele ebből a szempontból kifogástalanul sikerült.
Egy kérdés azonban mindvégig ott motoszkál a fejünkben: hal vagy ember? Nem tudunk dönteni, hiszen miközben a szereplők csatározását olyannyira emberi gondolatok, cselekedetek szövik át, folyton ott lebeg a halság problematikája, hiszen mi más tudna kilenc-tíz napig úszkálni a vízben?
Dézsi Fruzsina
Fotók: Schiller Kata, cafebudapest.hu
