Pozsgai Zsolt és Szomor György alkotása kétségkívül tökéletesen illeszkedik a nagy musicalek sorába: világhírű történet fülbemászó zenével fűszerezve, - melynek olykor franciás, olykor latinos ritmusa nagyszerűen idomul a darab hangulatához - látványos díszlet, és remek szereposztás.
Dumas regénye csupán nagy vonalakban marad meg, de ez érthető is, hiszen nincs mód egy monumentális irodalmi mű olyasféle színpadra vitelére, melyben minden mellékszál lehetőséget kap a kibontakozásra. Éppen ezért a szereplők sokkal kevésbé árnyaltak, csak fő vonásaikat élesen megrajzolva lépnek elénk, a cselszövők kálváriája teljesen elveszik, azonban még így lecsupaszítva is óriási a hatás, s a darab befejezése - mely lehetőséget ad a legkülönbözőbb befogadói értelmezéseknek, hiszen a néző maga dönti el, mit akar látni - után nem marad el a katarzis. A bosszúálló istenképzet elsöprő erejű kiépülésének lehetünk szemtanúi.
A fiatal Edmond Dantest Gulyás Attila alakítja, s kifogástalanul színre viszi a tiszta, naiv, a világban csak jót látó, már-már gyermeki lelkületű karaktert, aki még hisz az igazság feltétlen érvényre jutásában. Őt váltja a börtönben, mikor a figura már megkeseredett férfivá vedlett, Szomor György, akinek az első olyan pillanatot köszönhetjük az előadás során, amikor egyszerűen nem tudunk szóhoz jutni. A hangja betölti az egész teret, s még percekig ott remeg bennünk. A Mercedes bőrébe bújó Gubik Petra a tőle megszokott profizmussal végzi a munkáját, minden szó, minden mozdulat a helyén van, de igazán a második felvonásban tud remekelni, mikor már levetkőzte a szerelmes lány alakját, és megtört asszonnyá lett.
De nem csupán a főszereplők méltóak említésre, a három becstelenségben fürdőző alak, Fernand (Csomós Lajos), Danglars (Bartus Gyula) és Villefort (Vasvári Csaba) legalább olyan kiválóan lett megformálva, mint maga a címszereplő, azt azonban be kell vallanunk, hogy ez esetben a színészeknek talán kevésbé kellett megerőltetniük magukat. Az említett típusfigurákat valószínűleg álmukból felkeltve is kisujjból kirázzák, ugyanis mindegyik tökéletesen egyforma, egyetlen hangsúlyos különbséget sem fedezhetünk fel bennük. Itt érzékelhető talán először egy dramaturgiai döccenő, de a jól megkomponált dalaik miatt ez a hiányosság is feledhető.
Egyedül Albert (Bíró Gyula) megformálása sikeredett gyengébbre, de ez a félszegség még belefért a karakterbe. A szereplők listájában egyébként találunk egy kérdőjelet is, mégpedig a szerző, Dumas cselekménybe való beemelése kapcsán. Olyannak tűnt, mintha csak azért írták volna bele a szövegkönyvbe, hogy Vastag Tamás elénekelhesse a musical legjobb dalait, s bár különösebb jelentősége tényleg nem volt, azért kár lett volna kihagyni belőle, csakúgy mint a komikumért felelős három, a civilizált környezetbe beilleszkedni képtelen kalózt.
A koreográfiát tekintve sem lehet okunk panaszra, a háttértáncosok igazán kitesznek magukért, ami a főszereplőkről, be kell valljuk, kevésbé mondható el, legalábbis az első felvonásban. Edmond és Mercedes színpadi találkozása természetesen romantikus éneklésbe fullad, a néző pedig nem lát mást, minthogy a szerelmes ifjú három percen keresztül gyengéden forgatja ide-oda élete párját. A másik dal, amely igazán megkövetelt volna egy tisztességes koreográfiát a szereplők részéről, az Esővé vált könnyek, melynek spanyolos dallama megnyitotta a határtalan lehetőségek tárházát. Itt ugyan Gubik Petra hősiesen próbálkozik, de a zene felénél a vad szoknyarázogatás kezd kissé unalmassá válni. De sebaj, olyannyira elvisz minket a ritmus, hogy ezt is megbocsátjuk.
A Fekete Péter tervezte díszlet rendkívül impozáns, a forgószínpad által kínált megoldások ötletesen lettek kihasználva, a látvány mindig tökéletesen illeszkedik a szituációk mélységéhez, a jelmezek pedig egészen egyszerűen gyönyörűek. Az első felvonást lezáró vetítés technikai indokoltsága is megkérdőjelezhetetlen, hiszen Szomor Györgynek rabból Monte Cristo grófjává kellett átöltöznie, a közönség elé táruló animációk azonban némileg elvettek a dal egyébként hihetetlen impulzusára, ugyanis leginkább egy nem túl színvonalas argentin szappanoperába illő képsorozatot láthattunk mű naplementével és felhők közt bandukoló főszereplővel megspékelve. De ez is kétségtelenül megragadta a figyelmet, s bár némileg mosolygást keltő, nem von le semmit a musical értékéből.
Azok, akik könnyed szórakozásra vágynak, keresve sem találhatnak jobb programot a Monte Cristo grófjánál, mely már 2011 óta töretlen sikerrel fut. S ez nem csoda, hiszen a mindent összevetve kiválóan megalkotott produkció az ország bármelyik zenés pódiumán megállná a helyét. Idén nyáron a Szarvasi Vízi Színház is műsorra tűzte, a szabadtéri játszóhely pedig minden bizonnyal tovább emeli a látványvilágot, s rendkívüli színpadi megoldásoknak lehetnek majd szemtanúi a nézők – csakúgy, mint Nagyváradon, ahol is egy léghajó biztosította a feledhetetlen belépőt.
Dézsi Fruzsina
Fotók: jokaiszinhaz.hu
