A 2013-as POSzT Nyílt Fórumán Mikó Csaba nyerte el a legjobb új magyar drámának járó díjat az Apátlanokkal, az Örkény István Színház színpadán pedig bebizonyosodott, hogy nem érdemtelenül. Sőt, nemcsak hogy remek előadásról beszélünk, hanem egyszersmind kikerülhetetlenről is, hiszen olyan természetes folyékonysággal tárja elénk a mindennapok nyerseségét, amilyet ritkán láthatunk.
Kik is azok az apátlanok? A darab szerkezete szerint a rendszerváltáskor felnövekvő fiatalok, akik hiába keresik a helyüket, apai és anyai támogatás, példamutatás híján – hiszen pont az a legfontosabb, hogy ne legyenek olyan elveszettek, munkában meggörnyedt és elbukott emberek, mint a szüleik – nem jut nekik más osztályrészül, mint a már kezdetekkor megtört ambiciózusság, a kiábrándultság. Ennek következtében pedig igazi, örök kapaszkodó nélkül botorkálnak a hétköznapok ösvényein, mert már csak túlélni akarnak. De valóban csak a szocializmust megízlelő nemzedék lenne apátlan? Nem érezzük-e mi is pontosan ugyanúgy, hogy túl kell nőnünk azon, ami a múltat jelenti? Nem keresünk-e szüntelenül menekülési útvonalat egy látszólag jobb életbe, s ezzel párhuzamosan egy másik kultúrába? Nem akarunk-e felülkerekedni mindig azon a mintán, ami a szemünk előtt lebeg, s a küzdés közben nem veszítjük-e el valóságos – vagy legalábbis annak vélt – kapcsolatainkat? Mert apátlannak lenni annyit jelent, mint nem látni a kiutat. Mint megszökni az elől, ami ránk vár. Mint úgy érezni, hogy jobbnak kell lennünk, különben belehalunk az életbe.
Mikó Csaba drámája ezt a problémakört járja körül, miközben a már említett történelmi környezetbe ágyazza a nyolcfős család egyéni tragédiáit. Ugyanis itt senki sem boldog, senki sem egészséges, és mindenki a másikat vádolja emiatt. Természetes is, hiszen mi lehetne egyszerűbb és könnyebb annál, minthogy másokra mutogatva kesergünk saját megromlott sorsunkon? Felelősséget vállalni és belegondolni abba, hogy akár hibásak is lehetünk? Nem, erre igazán nem teremtettünk.
Anya (Kerekes Éva) minden idejét az önmagáról gondoskodni képtelen fiának ápolásával tölti, miközben talán észre sem veszi, hogy ezzel ép családtagjait betegíti meg visszavonhatatlanul. Végletes erővel működnek benne az ösztönök, a szeretet, a védelmezni akarás, de gyermekeivel mégsem találnak utat egymáshoz, hiszen ott van közöttük a lerombolhatatlan fal, amelyet a meg nem értés és a beteljesíthetetlen vágyak emeltek. Mert itt mindenki akar valamit, ami nagy és szép, amihez fényes, vagy legalább elviselhető jövő kapcsolódik, de egyikük sem kapja meg.
Tomi (Nagy Zsolt) a miniszterelnök helyett munkás lesz egy autószerelő műhelyben, már húszévesen azon dolgozik, hogy a család este együtt vacsorázhasson. Túl hamar tanul meg lemondani, és túl későn mer kilépni a béklyóiból – éppen akkor, amikor már semmi értelme.
Doda (Tenki Réka) művészi álmokat dédelget, és megadatik neki a vágyva vágyott kiszakadás: egyetemre jár, majd férjhez megy egy gazdag férfihoz. Ám a múlt nem hagyja nyugodni a jelent: egy fiatalkori abortusza miatt képtelen teherbe esni. Az álom összetört, jön a válás, a nincstelenség.
Laci (Polgár Csaba) akkor veszik el a reménytelenségben, mikor Doda, az egyetlen emberi lény, akitől őszinte gyöngédséget kap, kilép a családból és megpróbálja a saját útját bejárni. Kapcsolatuk túlmutat a testvéri szereteten, egyfajta megszállott, aberrált szerelemnek tűnhet, amely kettejük számára csakolyan szükségesnek tűnik, mint a levegő. Legalábbis addig, amíg Doda bele nem kóstol a világba, ekkor ugyanis már csupán Laciban motoszkálnak az egykori érzelmek, amelyeket igyekszik egy új célra kivetíteni, a rövid úton való meggazdagodásba, s ez egyesen a börtönbe vezet.
Feszter (Takács Nóra Diána) voltaképpen nem akar mást, mint hogy figyeljenek rá, szeressék egy kicsit, úgy ahogy van, és ne kelljen tüntetnie, vagy aktivistának lennie csupán azért, hogy haloványan érdeklődjenek iránta.
Simon (Patkós Márton) a legkisebb fiú, aki már négyévesen is tökéletesen látja családtagjai romlottságát – egyedül a csupán szellemképként néha-néha felsejlő apát mitizálja –, de önnön hibái felett egy pillanat alatt szemet huny. Manipulatív jelleme, eredendő részvétlensége és kíméletlensége korán kiütközik, és egyre csak erősödik, míg végül észrevétlenül uralma alá vonja testvéreit. Aztán mégiscsak elbukik ő is, mert Laci nem hajlandó behódolni.
Nincs tehát tiszta, elemi jóságot képviselő hős a karakterek között, ebből fakad az a kegyetlen életszag, amely körbelengi az előadást. Félreérthetetlenül mondanak ki minden gondolatot, hogy még véletlenül se vesszenek el a metaforák rengetegében. A színészi játék is a minimálszínház határát súrolja, a végtelen egyszerűség, és az ebből fakadó őszinteség kísér végig minden mozdulatot. Éppen ezért a nézők felé elbeszélt monológok nem teszik szövegmondó bábokká a szereplőket, a szituációk elidegenítésétől csupán még elemibb résztvevői lesznek azoknak.
Tenki Réka és Polgár Csaba tökéletes összhangban működnek együtt, sorsszerűen bekövetkezett önvesztésük után a lehető legelevenebben jelenítik meg a kiúttalanság létállapotát. Patkós Márton kiválóan ábrázolta karaktere jellemfejlődésének minden stádiumát, de Kerekes Évának, Takács Nóra Diánának és Nagy Zsoltnak is elhisszük minden szavát.
Gáspár Ildikó rendezése kiforrott, néhány jelenetnél szinte közelít a felolvasószínházi megoldásokhoz, máskor pedig a hagyományos színjátszás váltakozik dinamikusan a dokumentarista módszerekkel. Mindezzel kiváló összhangban él a színpadon a Boros Lőrinc tervezte díszlet, amely jól ismert Gazdálkodj okosan! játékot vetíti elénk, mintha csak azt üzenné: gazdálkodj okosan az időddel, az életeddel, mert egyszer bizony mindennek vége. A történelem egyes lényegi momentumai videó-montázsokként jelennek meg a díszletelemeken, így a fikciós történet még inkább közeledik a valósághoz.
A függöny legördülése után ott marad a gombóc a torokban, egy jó adag gondolkodnivaló pedig a fejünkbe fészkeli magát, és nem hagy minket nyugodni. Azonnal fel is merül a kérdés: mit jelent az apa? Maga a család? Ha nincs apa és minden tönkremegy, mi marad? Talán a mohó, mindet bekebelező perspektívátlanság. De ez ellen mindig lehet és érdemes küzdeni.
(Az előadás nyílt próbájáról készült fotóinkat ide kattintva nézhetitek meg.)
Dézsi Fruzsina
Fotók: Gordon Eszter
