Móricz Zsigmond legendás regényéből, a Légy jó mindhaláligból, a debreceni Csokonai Színház felkérésére Miklós Tibor és Kocsák Tibor készített 1991-ben zenés adaptációt, amely azóta töretlen sikernek örvend mind hazánkban, mind az országhatáron kívül. Huszonnégy év után Seregi Zoltán rendezésében a Békéscsabai Jókai Színház színpadára is visszatért a népszerű musical, mégpedig vastaps kíséretében.
Közkedvelt dolog a klasszikus regények színpadi feldolgozása, ám a musicalváltozatokkal kapcsolatban mindig is kissé szkeptikus voltam, hiszen az alaptörténetet új kontextusba ágyazzák, és ez a kontextus leginkább a giccsesség irányába tolódik el, semmint a valódi mondanivaló közvetítése felé – a Légy jó mindhalálignak azonban az első néhány perc után sikerült lebontania ezt az ellenérzést. Az alkotók némileg sematizálva ugyan, ám hűen ábrázolták a Móricz által megalkotott világot.
Nyilas Misi (Bolla Márton) történetét senkinek sem kell bemutatni. Tudjuk, hogy a klasszikus irodalmunk legönzetlenebb és legszorgalmasabb diákjáról van szó – méghozzá debreceni diákjáról! –, aki őszinte gyermeki csodálattal fordul a felnőttek felé, mert a gyerekek rosszak, hazudnak, elveszik azt, ami másé. Elveszik a pakkot is, felfalnak belőle mindent, még a csizmakenőcsöt is. Csoda hát, ha Misi egyszerre fel akar nőni? Ha nincs maradása társai között és abba a világba vágyik, amelyben tisztesség van? Igen, úgy hiszi, a felnőtt ember a becsületről ismerszik meg, és talán az egész történet legfájdalmasabb pontja, hogy ebben kell csalódnia. Ez a kiábrándulás pedig sokszorosan megrendítő és egyszersmind megalázó Misi számára, ugyanis éppen akkor veti ki magából a társadalom, amikor elindult a beilleszkedés útján. Mert a cselekmény igazi tétje valójában az, hogy ennek a magányra termett, mindenütt idegenként mozgó fiúnak sikerül-e lebontania a korlátokat, amelyek elválasztják őt a közösségtől. Egy ideig bizakodó képet láthatunk, hiszen Valkay tanár úr (Katkó Ferenc) jóvoltából tanítványa lesz, Nagy úr (Ragány Misa) pedig egy vak öregembernél, Pósalaky úrnál (Vikidál Gyula) talál neki munkát, s Misi az így keresett pénzből segíteni tudja nélkülözésre kárhoztatott családját. Ám épp az, hogy emberek, s a mitizált felnőttek miliőjébe keveredik, ejt gyógyíthatatlan sebeket. Bella (Köböl Lilla) és Török János (Vadász Gábor) sokszorosan kihatnak a debreceni diák életére: megtapasztalja a szerelmet, a csalást, és azt, milyen, amikor nem hisznek az igaz szónak. Ugyan a fegyelmi tárgyalás végén napvilágra kerül a csalás, már semmi sem lesz olyan, mint egykor. S talán éppen így van rendjén.
Igen, az előadás magában hordozza a hirtelen felnövés tragikumát, Nyilas Misit a meghurcolt ártatlanság szimbólumává emeli, de nem idegen tőle a humor sem. A szinte didaktikus tanítások mellett, minthogy „semmi sincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát”, vagy, hogy csakis a tudás az, ami örökre a miénk, ott kergetőzik a szavak között a csintalanság, a bohóság és a szellemesség – és ez teszi az egész történetet olyan szerethetővé.
A Nyilas Misit alakító Bolla Márton legfőképpen a prózai részekben tett tanúbizonyságot arról, hogy miért is volt nagyszerű választás a szerepre, a szólódalaiban még küzdött magával. Ezt azonban könnyedén megbocsátjuk, amikor látjuk, milyen tökéletes összhangban, egyenrangú partnerként működik együtt a színészekkel. Az előadás egyik legmegmosolyogtatóbb jelenete, amikor a Nagy úr karakterét üdítő frissességgel hozó Ragány Misa megénekli a kisdiáknak, miért is ne akarjon felnőtt lenni sohasem. A táncos, tréfálkozó jelenetben kitűnik, hogy a páros milyen jól érzi magát a színpadon, és ez a legfontosabb. Ugyancsak emlékezetes pillanatokat okoz a Török-család, különösen a csapodár és becstelen Jánost megformáló Vadász Gábor, aki tökéletes magabiztossággal nyúl a szerephez, a méltán zsörtölődő Ilonka bőrébe bújó Gábor Anita pedig fájóan keveset van a színpadon. Vikidál Gyula szólójába szinte beleremegtek a falak, Katkó Ferenc azonban a darab kezdetekor mintha rutinból táplálkozott volna, de szerencsére a cselekmény előrehaladtával megjött az ő lendülete is.
A legnagyobb dicséretet egyértelműen a gyermekkar érdemli – természetes Bolla Mártonnal egyetemben. A fiatalok teljes átéléssel mozogtak a színpadon, mely mintha a világ legélénkebb játszóterévé változott volna át, s minden közös jelenet olyannyira kedves és emberi volt, hogy egy-egy dal erejéig nekünk is kedvünk támadhatott debreceni diáknak lenni.
Seregi Zoltán rendezésének legnagyobb érdeme, hogy sikerült megmutatnia azt a színességet és elevenséget, amely egyszerre teszi súlyossá a kisiskolás sorsát, és láttatja tűpontosan magát az emberi jellemet, a boldogságra való törekvést – bármi áron. A fény- és színpadtechnika adta lehetőségeket maximálisan kiaknázták, a megszokott látvány- és hangulatelemek szépen igazodnak a darab üteméhez. Ugyanakkor egy-egy jelenetnél ez a látványgazdagság átbillen a másik oldalra, és a hatásvadászat határát súrolja igencsak erőteljesen. Legfőképpen a videó-montázsoknál érezhetjük azt, hogy sok lesz a jóból, az idős Nyilas Misi alakjának kivetítése minden egyes helyszínváltásnál zavaró, ahogyan Horváth Teri filmbéli levélolvasása is megtörte az egyébként kiválóan működő egységet. Ezeket félretéve azonban egy olyan színpadra emelésről beszélhetünk, amely méltó emléket állít a klasszikus regénynek, megmutatja azokat az erkölcsi alappilléreket, amelyek nyomán ráláthatunk a valódi értékeinkre, és nem hagy elveszni egyetlen lényeges momentumot sem.
Juhász Katalin díszlete a kora huszadik század atmoszféráját teremti meg nagy gondossággal. Patinás, tekintélyt parancsoló kollégium magasodik a tanulók felé, majd melegséget árasztó, vagy éppen nélkülözéstől ordító otthon keretezi a történetet. Vesztergombi Anikó jelmezei szintén kellemesen simulnak a megteremtett közegbe: az öltözetek kor divatját éppúgy érzékeltettek, mint a társadalmi helyzetet, vagy a jellemet.
Mit mond nekünk hát ez a régi-új köntösbe bújtatott musical? Ugyanazt, mint tíz, vagy akár húsz évvel ezelőtt? A válasz valószínűleg igen, de ez egyáltalán nem baj, hiszen olyan értékrendek ütköznek itt össze, amelyek mindig mutatnak korrelációt a jelennel, s olyan erkölcsi üzenet lüktet a sorokban, amelyet sohasem szabad elfelednünk. „Az élet szép, az élet minden, s míg létezhet, a Földön ember, a lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét! Lesz út, lélektől-lélekig.”
Dézsi Fruzsina
