A Ma este megbukunk Londonban már minden díjat bezsebelt, amit egy komédiának csak lehetséges. A Centrál Színház a hazai közönségnek nemcsak az őrületes darabot hozza el, hanem az eredeti előadás rendezőjét, Mark Bellt is, aki mesélt nekünk többek között a munkafolyamatról, a kihívásokról, az angol és magyar színjátszás közti különbségekről.
Hogyan került kapcsolatba Puskás Tamással és a Centrál Színházzal?
Gyuri és Tamás (Baráthy György, dramaturg és Puskás Tamás, színházigazgató – a szerk.) látták az előadást Londonban, majd e-mailen keresztül felkerestek azzal, hogy érdekelné őket az együttműködés. Az elképzelésük különleges volt, hiszen nem csak egyszerűen színpadra akarták állítani a darabot, hanem egy replika produkciót kívántak létrehozni. Magyarán ez a folyamat nem annyiból áll, hogy megkapja az ember a szövegkönyvet és megcsinálja a saját rendezőjével. Én személy szerint nagyon izgatott vagyok. Rendkívül örülök annak, hogy eljöhettem ide és magyar színészekkel dolgozhattam, hiszen igazán érdekes folyamat volt.
Miért döntött úgy, hogy elfogadja az igazgató úr ajánlatát és eljön Magyarországra?
Rengeteget beszélgettem vele, jó volt hallani, hogy a Centrál Színház sok sikeres komédiát tűz műsorra. Ezen kívül még sohasem voltam Magyarországon, ezért azt gondoltam, ez egy kiváló lehetőség arra, hogy eljöjjek, és persze nagyszerű dolognak tartottam itt is megcsinálni az előadást. Külföldön dolgozni sokkal jobb, mint turistaként látogatni nevezetes helyeket, hiszen így megismerjük az ország és az emberek igazi arcát. Szóval, igazából teljesen önző dolog volt, hogy elfogadtam az ajánlatot. (nevet) Egyébként már majdnem három éve dolgozom a darabbal, rengeteg különböző verzió készült, de szerencsére még nem fásultam bele, élvezem minden percét.
Milyen nehézségeket talált ebben a munkában?
Az, hogy most a próbafolyamatot az idegen nyelv nehezíti, új kihívás számomra. Eszterre, a tolmácsra kell támaszkodnom, illetve Gyurira, aki a darabot átültette magyarra. Igyekeztük lefordítani az előadást szóról szóra, hogy a sorok egyformák legyenek, de mivel a beszéd ritmusa más, a magyar mondatok hosszabbak, ezért másképp vannak időzítve a poénok. Ez a darab pedig másról sem szól, mint az időről. Pontosan el kell találni az egyes mozdulatok, megjegyzések idejét, mert csak akkor nevet a közönség. Ha elcsúsznak a mondatok vagy túl lassú az egész, akkor többé már nem is lesz vicces. Néha gyorsabb beszédre is sarkallom a színészeket, mert nem lehet elhúzni sokáig egy-egy jelenetet. Én magam is igyekszem elkapni a nyelv ritmusát, amely olyan számomra, mint egy zene. Érzem a dallamot, a szüneteket, és hogy mikor jön a következő frázis.
Került valaha konfliktusba a magyar társulattal?
Dehogy! Bár azt hiszem, hogy amikor elkezdtük próbálni a darabot, kissé gyanakodva néztek rám, mert én másképpen dolgozom, mint ahogyan a magyar rendezők, akikkel eddig kapcsolatba kerültek. Rengeteg munka van ebben a darabban, magát a ritmust is sokáig kerestünk, számtalanszor improvizáltunk, majd elkezdtük kiélezni a poénokat. Meg kellett értetnem az egész darab világát és természetét velük, ugyanis nagy hangsúly van a technikán, sok mozgást és jó erőnlétet igényel, ez pedig új dolog volt számukra. Így hát, amikor elkezdtünk próbálni az első nap, akkor láttam az arcukon: „Tessék? Komolyan azt szeretnéd, hogy mi ezt csináljuk? Miért?” Azt gondolom, hogy konfliktus nem volt, de keményen kellett dolgoznom, hogy meggyőzzem és „átállítsam őket az oldalamra”. Nem azért, mert bármiben is ellenszegültek volna, csupán különös volt számukra a metódus. Két nap után aztán elkezdték megérteni, és átlátták a kapcsolatot a gyakorlatok és a komédia között. Ebben segített az is, hogy mindannyian eljöttek Londonba, hogy lássák az eredeti darabot. A munka mellett sokat nevettünk a próbákon, ez pedig elképesztően fontos számomra, mert ha nem lazulunk el és nem jön ki belőlünk a feszültség, akkor tízszer nehezebbé tesszük a saját feladatunkat.
Ezek szerint az ellazulás miatt döntött úgy, hogy magával hozza Dave Hearnt?
Dave igazából azért van itt, mert játszik az eredeti darabban, ezért hihetetlenül jól ismeri azt. Van az előadásban egy harcjelenet, ami rosszul sül el, Dave pedig rendkívül jól vív, szóval tulajdonképpen ő a „fight director”. Ő technikailag is képes segíteni a színészeknek, hogy miként csináljanak meg egy-egy nehezebb mozdulatsort, egyszóval az a dolga, hogy megkoreografálja ezeket a momentumokat. Az a legfontosabb, hogy a színész biztonságban érezze magát, a második pedig hogy ritmikailag is korrekt legyen a show, és Dave ezt jobban tudja, mint én, hiszen már túl van a hétszázadik előadáson is. Azonban csak egy hétig van itt, ezalatt kell megcsinálnunk a lehető legtökéletesebb verziót.
Beszéljünk egy kicsit a címről! Nem gondolja, hogy a Ma este megbukunk elnevezés esetleg rossz ómen lehet?
Amikor legelőször csináltuk ezt a darabot, sokkal rövidebb volt és egy londoni kisszínházban állítottuk színpadra. Ekkor a címe még Gyilkosság karácsony előtt volt, ugyanis az előadáson belüli darab egy bűnügyi rejtélyről szól, amit amatőr színészek próbálnak eljátszani, csak borzasztóan rosszul sikerül. Aztán észrevettük, hogy néhány néző azt hitte, egy tényleges rejtélyről van szó, és emiatt kissé összezavarodtak. A mostani címet sem szeretem igazán, ugyanakkor nem tűnik rossz ómennek, hiszen a közönség már az első pillanatban tudja, mire vásárol jegyet: egy olyan darabra, ahol tényleg minden elromlik.
Túl a próbafolyamat nagy részén, mit gondol, melyek a legfőbb különbségek az angol és magyar színjátszás között?
A magyar színészek sokkal szebbek. (nevet) De tényleg! Komolyra fordítva a szót, azt hiszem egyetlen igazán jelentős különbség van a két játékstílus között. Ha Angliában színésznek tanul valaki, akkor rengeteget edz, mert fizikailag erősnek kell lennie ahhoz, hogy végig tudjon csinálni egy-egy előadást. Azonban, ha mozgásról van szó, akkor a magyarok reakciója: „Jaj, ne!”. A fiatal angol színészek rendszeresen végeznek fizikai tréningeket, így tökéletesen tudják kontrollálni a testüket. Néhányan a magyarok közül is így vannak ezzel, például Zoli (Schmied Zoltán – a szerk.), aki vívott, de a többiek olyanok, mint az állóvíz. Olykor rájuk is kell szólnom, hogy ne álljanak, hanem figyeljenek és csinálják azt, amit kértem, mert a lényeg a folyamatos munkavégzésen van. A legtöbb darab persze működik minimális mozgással, de itt most minden az időn múlik.
Tervezi, hogy a továbbiakban is kapcsolatban marad a Centrál Színházzal?
Nagyon szeretnék, hiszen nagyszerű lenne egy másik darabot is színre vinni, de rengeteg magyar rendező van, és talán nincs szükség arra a problémára, amit az idegen nyelvi akadályok jelentenek a próbafolyamat során. Ezen kívül még nincs is ötletem, hogy mit rendeznék meg itt szívesen, de a színház sok angol darabot csinál, szóval reménykedem, hogy lesz még lehetőség.
Végül, de nem utolsó sorban, kedveli Budapestet?
Nagyon-nagyon szeretem. Rengeteg időt töltök azzal, hogy csak sétálok az utcákon és nézem a várost. Az emberek is kedvesek és barátságosak, még akkor is, ha néha kicsit zavartnak tűnnek, mert nem értik, hogy egy angol férfi mit csinál Budapesten. De amit a legjobban élvezek, az természetesen a munkám. Egy-egy előadás olyan nekem, mint egy gyermek, és az igazi ajándék az, hogy „fel tudom nevelni”, ráadásul közben olyan színészekkel dolgozhatok együtt, akikkel tudunk nevetni.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina és Gerencsér Anna
Fotók: Gerencsér Anna
