Mindig is úgy gondoltam, hogy a legnagyobb dolgokat nem lehet, vagy nehéz papírra vetni. Valahogy elveszik a varázs vagy a valós mélysége, ha megszülöm őket az üres lapra. De még az ember fejében úgy létezhet egy emlék vagy álom, ahogyan csak akar, nagyobb térben, száz és száz szempár előtt aligha lehet egyféleképpen magunkba fogadni. Mi történik például, teszem azt, ha a színházban nem juthatnak kifejezésre a szavak? Mi lesz, ha ezt a létfontosságúnak hitt művészi eszközt megvonjuk az intézménytől?
Amikor kijöttem a Vígszínház legújabb előadásáról, egy Goethe idézet ugrott be elsőként: „Az élet egy angolkeringő, mit eltáncolsz a sírig. Sorsod csupán attól függ, hogy kivel táncolod végig.” Nálam ez a fajta tánc szolgált katalizátorként az Össztáncban, ugyan megannyi stílusban, de számtalan koron, történelmi pillanaton és éven átívelve. Ebben a művészeti ágban pedig – amikor a beszéd helyett az arc és a gesztusok kerülnek előtérbe – csupán akkor működhet jól ez a fajta csend, ha el tudjuk hinni, hogy csöndben ülni és figyelni legalább annyira fontos, mint tombolni és önteni magunkból lényegünket, az általunk borzasztó fontosnak tartott mondanivalót.
Itt csak egy valaki lényegülhet át teljesen: az, aki folyékonyan beszéli a testbeszéd, a mimika, a kisugárzás és a spiritusz nyelvét. Mikor eltáncol előtted – függetlenül attól, hogy a személyiség, amelyet megtestesít, vicces-e vagy éppen drámai -, elsősorban csupán az arcára hagyatkozhatsz, hogy megértsd, amit elmondani próbál. Itt megannyi kor megannyi gyermeke igyekszik megelevenedni, hol meggyőzőbben, hol kevésbé. Fesztbaum Béla, Hevér Gábor és Hegyi Barbara jelenléte akkor is hatványozottan képes hatni, ha nem az első sorban próbálnak hatást gyakorolni ránk. A gesztusok, a mozzanatok nem akkor hatnak leginkább, ha az ember minél teátrálisabban fejezi ki magát: inkább akkor, ha apróbbak, egy-egy pillanat erejéig elevenednek meg – de őszintén és hitelesen. Ez sajnos csupán az első pár sorban ülők szerencséjének kedvez, a nagy térben, a kifejező, ámde hatalmas díszletben akkor is képes elveszni, ha a színész önmaga legjavát akarja átadni.
Marton László rendezése igyekszik pontosan lavírozni a könnyedebb, szórakoztató-, valamint a mélyebben szántó és komolyabb hangvételű jelenetek között. Ám ezen pillanatok többnyire önmagukban, és nem egymás utáni láncolatukban képesek működni. Megindító és szívfacsaró az idős pár találkozása, majd megfiatalodása, ám képtelenség egy vicces és könnyed jelenetbe áttérnünk, mindezek után. A skála túl nagy végletekben ugrál, és számos pillanat marad magyarázat nélkül. Valóban nem könnyű műfaj pontosan érteni egy üzenetet, ha csak a szemekből és szavak nélküli jelenetekből kell kiolvasnunk azt. Talán megérne egy második jegyvételt.
A színre álmodott korok alapjának stagnáló pontja a zene. Ez az, ami erőt és lendületet ad, és ami tulajdonképpen végig narrációként szolgál a jelenetek során. Kifejező egy tangó (Szilágyi Csenge fantasztikus jelenete), amiből süt a szenvedély, és nem utolsó sorban a kemény munka; egy közös keringő (akár a gyerekpárra, vagy Fesztbaum Béla és Borbiczki Ferenc párosára gondolunk); vagy egy igazán mai pillanat, amikor korunk zenéire rázzák magukat a színpadon. A zene igazán az, ami képes meghatározni egy-egy adott korszakot a múltból, és mindannyiunk számára felismerhető általa, hol és mikor járunk.
Mindazonáltal, hiába próbál az Össztánc hazaküldeni minket egy vidám, közös táncmulatsággal. A rétegeiben ugyanis mégis inkább a történet (már ha beszélhetek ilyesmiről) komoly oldalával, mint korszaki látlelettel, foglalkoznék inkább. De ha még a szavak elszállnak is, a tapasztalat azt mutatja, színházi intézményünk akkor is képes meggyőző és hatásos lenni, ha történetesen egy árva szó sem hangozhat el azokon a világot jelentő deszkákon.
Pál Zsófia
