A K11 Művészeti és Kulturális Központ igazi csemegét kínál a színház szerelmeseinek: hatrészes színészportré sorozatot indított, mely során Csáki Judit beszélget neves, már-már kultikus művészekkel a szerepeikről, a hazai színházi életről, és persze mindarról, amire az érdeklődők kíváncsiak. A sorozat első állomásaként Kulka János világába nyerhetett betekintést a közönség.
Az, hogy egy nem mindennapi estében lesz részük mindazoknak, akik ellátogatnak a K11-be február 10-én, előre borítékolható volt. Azonban az, hogy egy ennyire személyes és oldott hangulatú találkozásra került sor, sokakat meglephetett, ugyanis mind Kulka János, mind Csáki Judit olyan könnyed természetességgel beszélt, mintha a legszűkebb baráti körükben lennének. Ezzel a kijelentéssel minden bizonnyal nem is tévedünk olyan hatalmasat, hiszen a hallgatóság legnagyobb része talán már a kezdetektől végigkövette a Kulka pályafutását, így régi ismerősként köszöntötték hazánk egyik legismertebb színművészét, aki magát nevetve „elhasznált arcú sorozatszínészként” aposztrofálta.
Csáki Judit olykor kaján, máskor kikerülhetetlenül célratörő kérdései lineáris történetmesélésre sarkallták Kulkát, aki ilyesformán az egyetemi évektől kezdve a legújabb filmes munkájáig mindenről szót ejtett, mégpedig kedves szellemességgel, tapintható lelkesedéssel, és – ami a legfontosabb – végtelen nyitottsággal. Ez az intimitás olyan bizalmas légkört teremtett, amely világossá tette mindenki számára: a legjobbkor van a legjobb helyen.
Az tehát, ahogyan a színészi életpályáján kisebb-nagyobb lépésekben végighaladtunk, minden volt, csupán száraz biográfia nem: apró történetek, humoros megjegyzések tarkították az egyébként igazán komolyan vett beszélgetést. Éppen úgy előkerültek a feszegető társadalmi problémák és színházi konfliktusok, ahogyan a másság kérdése is. Intelligens, olykor szándékoltan megmosolyogtató felelet pedig mindenre volt – nemcsak a művész úr részéről, hanem vallatójáéról is, aki elmesélte élete legkülönösebb interjúját is: a kaposvári színház éppen a Mohácsi-féle Csárdáskirálynőt próbálta, amikor Kulka János gerincproblémákkal küzdött, éppen ezért nem tudott kiegyenesedni. A riport érdekében Csáki hanyatt feküdt a padlóra az operatőrrel együtt, Kulka pedig rátámaszkodott egy székre – így kerültek egymással szembe. A dolgot az tette kissé pikánssá, hogy hazánk egyik legnagyobb szavú kritikusa éppen akkor volt a nyolcadik hónapban.
Nem meglepő, hogy sokakat izgatott a kérdés: művésze kit tart Kulka János igazán jó színésznek? És vajon mit gondol önmagáról? Szerény, egyszerű, de annál őszintébb választ kaptunk: saját és egyetlen erényének azt véli, hogy képtelen a munkáját nem teljes odaadással és erőfeszítéssel csinálni, elvégre rendületlenül hisz abban, amit csinál. A tomboló, szélsőséges szerepek voltaképpen a terápiái, nem is egészen tudja elképzelni, mi lenne vele, ha nem adhatna ki magából minden gyűlöletet, dühöt és szerelmet a színpadon. És pontosan ettől lesz valaki nagyszerű színész: ha mindent a sajátjaként él meg, ha mindig önmagát adja oda a karakterének – ahogyan László Zsolt és Törőcsik Mari is teszi. Emberi oldalról megközelítve a témát pedig – Márai szavait használva – úgy hiszi, mindenki számára a legfontosabb kötelesség, hogy jó legyen. A komolyabb vizekről persze ennél a pontnál is áteveztünk a humorra, elhangzott egy olyan megjegyzés is, amely szerint mire a színész összeiszik magának egy arcot, addigra nem tudja megtanulni a szöveget.
Az estét videofelvételek színezték, legtöbbjük valamelyik zenés darabhoz vagy koncerthez kapcsolódott, ennek apropóján Kulka elárulta, hogy mikor a főiskolára került, a tanárai szigorúan eltiltották az énekléstől, mondván, hogy se hangja, se hallása nincsen – ezt persze az évtizedek csúnyán (és szerencsére) megcáfolták. Olyannyira, hogy már önálló koncerteket tart, a következőt egészen pontosan Elmondom újra címmel a Művészetek Palotájában.
És bár Kulka János unalmas embernek véli magát, a közönség ezt egyértelműen cáfolja. A színháztörténeti ismereteket is jócskán adagoló beszélgetés ugyanis elérte leglényegesebb célját: kaptunk egy szeletet az emberből. Egy szeletet, amit örömmel őrizhetünk meg.
