A szegény csizmadia és a szélkirály meséje mindenki számára ismerős lehet a magyar népmesék világából, éppen ezért kiválóan alkalmas arra, hogy a gyerekekkel megszerettesse a színházi kultúrát. A békéscsabai teátrum meg is tett mindent annak érdekében, hogy a mesejáték emlékezetes legyen: autentikus zene és néptánc tarkította a már-már klasszikusnak számító történetet.
A szó szoros értelmében valóban a népszerű mesét látjuk megelevenedni a színpadon, azonban a jelentős dramaturgiai változtatások garantálják az újdonságélményt. Már maga a szöveg is friss, hiszen Zalán Tibor rímeket faragott a prózai sorokból, mintegy folytonos aláfestő zenét adva ezzel a szereplők megszólalásainak. A versecskék színes keretbe foglalják Bakos Árpád dallamait, amelyben egyszerre van jelen az ősi virtus és – bár visszafogottan, de érezhetően – korunk modernsége. E kettősség egymásba fonódása teremti meg azt a kellemes, felszabadult hangulatot, amely az egész előadáson uralkodik. Ugyanakkor egy színdarabban természetesen a legjobb zene is elhalványul, ha önmagában áll – de itt erről természetesen szó sincs, Brezovszki Roland igazán lendületes, gondosan megkomponált koreográfiát alkotott. A táncosok tökéletes összhangban, könnyedén mozognak, és ami a legfontosabb: szeretik és élvezik azt, amit és ahogyan csinálnak – a Tabán Táncegyüttes tagjait tehát minden dicséret megilleti.
Ám a zeneiségnél még nem ért véget a változtatások sora: Hernyák György rendezésében egy mesélő (Csomós Lajos) fogja össze a történetet, aki ki-kikacsint a közönségre, és alkalomadtán humoros megjegyzésekkel szakítja félbe a jeleneteket. Ez a dramaturgiai megoldás kétségkívül hatásos, hiszen rengeteg megmosolyogtató pillanatot köszönhettünk az elbeszélőnek, ugyanakkor, ami az előadás elején még üdítően szellemes, az harmadjára-negyedjére már kevésbé tűnik zsigerből jövőnek. De efelett nyugodtan szemet hunyhatunk, elvégre a másfél órás darab bőséggel kihasználja a helyzet- és jellemkomikum adta lehetőségeket.
A hétköznapi karakterek, mint az együgyű csizmadia, aki hibáiból is nehézkesen tanul, a férjét sodrófával elagyabugyáló, makrancos feleség, a széltoló, ravasz fogadós, rendkívül életközelivé teszik a meseszerű cselekményt, a színészek pedig élénk társadalmi karikatúrát rajzolnak figuráikkal, megmutatva, hogy bizony van mélyebb rétege is a darabnak. Az egyszerűség vonalát ellensúlyozza a magából keleti misztikusságot sugárzó Szélkirály (Presits Tamás), aki egyszerre tűnik kegyes és gőgös, félelmetes nagyúrnak.
A színészi játékot figyelembe véve egyértelműen Gábor Anita és Csomós Lajos párosát kell kiemelnünk, kölcsönös tréfálkozásaik az előadás leginkább eltalált pontjai. Szabó Lajos szépen kidolgozta a csizmadia alakját, Liszi Melinda pedig már önmagában komikus jelenség házsártos feleségként – megszólalnia sem kell, az egész nézőtér zeng a nevetéstől, mihelyst színpadra lép. Presits Tamás Szélkirálya azonban kissé felemásra sikeredett. A jelenetek nagyobbik részében sikerült eltalálnia a karaktert, ám a beszédmódra vonatkozó hirtelen váltások, azaz a szél sustorgásának megidézése a legjobb esetben is csupán parodisztikusnak hatott.
A számtalan táncos jelentből, a rengeteg helyszínváltásból következően a rendezés kevés – jóformán semmilyen állandó – díszletelemmel operál, és éppen ez a legnagyobb erőssége. Hernyák György ugyanis nem pompás kastélyokkal, magasra törő templomokkal vagy takaros parasztházakkal kívánta megteremteni a mese miliőjét, hanem a zene, a tánc és a verses beszéd erejével, ez pedig kiválóan működött. Ám, hogy mégse legyen túlságosan monoton a tér, árnyjátékok tették izgalmasabbá és érzékletesebbé a történéseket. Oláh Tímea jelmezeit jellegzetes népi – nem csupán magyar! – motívumok díszítették, határozottan kijelölve ezzel az egyes szereplők kulturális hovatartozását, szegénységét vagy éppen előkelőségét.
Tagadhatatlan, hogy A szegény csizmadia és a szélkirály felhőtlenül derűs órákat ígér kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Az előbbieknek a történet kedvessége és varázsa miatt, az utóbbiaknak pedig egy olyan új odalát mutathatja meg a mese, amely a valóságra reflektál, így nem meglepő módon fel-felismerhetjük bizonyos jelenetekben saját életünk eltúlzott, de őszinte képeit. Idősebb szemmel nézve talán az a csizmadia sem olyan butuska, csupán ember, akinek vannak hibái, éppen úgy, mint mindenki másnak.
Fotók: jokaiszinhaz.hu
