„Gyűlöltem őt egész nap
S szerettem minden éjszaka.”
A 17. század világháborújának is emlegetett 30 éves háborúba kalauzolja el a nézőket Bertolt Brecht klasszikusa, a Kurázsi mama és gyermekei. Zsámbéki Gábor rendezése a Katona József Színházban igyekszik visszavarázsolni a brechti világot, miközben egy olyan történetet tár elénk, ami minden ízében mai.
A háborúból élő Kurázsi mama (Fullajtár Andrea) három gyermekével járja a világot kereskedőként. Mind a négy embernek megvan a maga keresztje, a társadalom perifériáján mozognak, és úgy tűnik, az emberek függnek a nőtől. Kurázsi mama erős asszony, szüksége is van rá, hiszen nem csupán a mindennapi túlélésért kell megküzdenie, hanem anyatigrisként védenie kell azt, ami még megmaradt neki.
A legnagyobb fiú, Eilif (Mészáros Béla), a kalandokat keresi. A kalandvágyó fiatalokat testesíti meg, aki ki akar lépni édesanyja árnyékából és a saját bőrén akarja megtapasztalni az életet. Katonának áll, ez pedig előre vetíti a tragédiát, a veszteségek véget nem érő folyamát. Stüsszit (Dankó István) nem kell ennyire félteni – legalábbis a jámbor, becsületes, ám együgyű fiú ebbe a hitbe ringat minket. „Stüsszi, a te lelkiismeretességed aggaszt engem. Beléd vertem, hogy becsületes légy, mert észt nem sokat adott neked az Isten, de mindennek van határa.” – mondja róla Kurázsi mama. De a háború belőle is olyan dolgokat vált ki, ami fenekestül felforgatja az életét. A lopás miatt az életével kell fizetnie, és a minden körülmények között kőszívű Kurázsi mama összeroppanásának jelei itt mutatkoznak meg először. Le kell tagadnia a fiát, hogy tovább mehessen.
Két fiának elvesztése – bár egészen a legvégsőkig él benne a remény, hogy Eilifet még viszontláthatja – nemhogy terheket vesz a válláról (hiszen immár csak egy gyermekről kell gondoskodnia), de sokkal súlyosabbakat pakol rá. Lányával, Kattrinnal (Pálos Hanna) folytatja útját, aki néma, és Kurázsi mama olyannyira burokban tartja, hogy még ha lenne is esze, és csinos is lenne – nem az, amint az el is hangzik a darabban –, akkor is egy önálló életre képtelen vénlányt csinált volna belőle az anyja. Egyetlen alkalommal mer lázadni, amikor Yvette, aki a prostituáltak életét kénytelen élni, szembetalálkozik velük. Kattrin ellopja a nő vérpiros magas sarkúját. Ez a cipő jelenti a néma lány egyetlen kapaszkodóját, a saját nőiességének jelképe lesz, még Kurázsi mama sem veheti el tőle. Fájdalmas módon nem sejlik fel még a közeledő tragédia előszele, ami akkor éri el őket, amikor a lányt, aki félelmében nem akarja átengedni portékáját támadóinak, bántják. Nem a szemöldöke fölött húzódó maradandó seb a legnagyobb veszteség, ami éri. A lelkén esett szégyenfolt kiöli a reményt belőle, hogy valaha is férjet talál, és megváltozhat az élete.
„Hát okulj ebből, Kattrin. Soha ne kezdj katonanépséggel. A szerelem égi hatalom, óvlak tőle.”
Így tehát szükségszerű következmény önfeláldozása. Zajt csap, ezzel lebuktatja a város bevételére készülő katonákat. A támadók lelövik a lányt. Érdekes módon Kattrin halálát kevésbé érezzük megrázó veszteségnek, inkább egyfajta feloldozásnak. Kurázsi mama féltve őrzött kocsijának leplét teríti a lányára.
A kocsinak csupán a váza marad meg, jelezve azt, hogy a nő mindent elveszített, innentől kezdve egyedül magára számíthat – egykor tőle függtek az emberek, most ő függ mindenkitől.
Zsámbéki kihasználja a technika adta lehetőségeket, hogy felerősítse az elidegenítő effektusokat. Már a darab elején olyan érzésünk támad, mintha egy színházi előadás hangbeállásán, próbáján lennénk, ahol a színészek még áténeklik egyszer a dalokat, hol rutinszerűen a zongora mellé állva, hol pedig pont a zenészekkel perlekedve az elszúrt éneklés miatt.
A zene, a ritmus különösen fontos az előadásban, és a darab érdekessége, hogy a hangszereken maguk a színészek, szerepeikből kilépve, játszanak. A songok kizökkentő erővel bírnak, ugyanakkor mégis szerves, kihagyhatatlan részét képezik ennek a felvázolt, groteszk világnak.
Sokkal ellentétesebben hatnak a vetítések, amelyek igyekeznek a humor eszközével élni. A Kurázsi mamában igen nagy időintervallumot kell átugrani, ezt pedig csak a folyamatos narrációval lehet megoldani. A már-már vicces, feketehumorral átitatott animációk azt a célt is hivatottak szolgálni, hogy a folyamatos történetmondás monotonná váljon, és megteremtsenek egy olyan ellenpólust, amivel kirángatják a nézőt abból a nyomasztó helyzetből, amibe a darab teszi őt.
„Egyre mélyebbre süllyedünk, és ritka a leves, és ha mások volnánk, tolvajok, gyilkosok, talán tele volna a hasunk! Mert az erény nem fizetődik ki, csak a komiszság; ilyen a világ, pedig nem kéne, hogy ilyen legyen!”
Írta: Vass Antónia
Fotók: Katona József Színház
