Ha az utca emberének feltennék a kérdést, hogy problémának tekinti-e azt az óriási mértékű kivándorlást, amely a fiatal generációnk egyik legfőbb jellemvonása, a válasz heves bólogatások közben egyértelmű, hangos igen lenne. Ám, ha a Katona József Színház társulatával tennénk ugyanezt, a felelet nem volna ennyire egyszerű és határozott, egyetlen szóval elintézhető. Erre előadás kell, mégpedig olyan, amely nem didaktikus módon száll szembe a jelenséggel, hanem megmutatja annak különféle árnyalatait.
Az Illaberek tagadhatatlanul fontos színházi összmunka, hiszen a társadalom azon „betegségéről” nyújt látleletet, amelynek terjedése megállíthatatlannak tűnik. Kinek ne fordult volna meg a fejében, hogy egyetlen bőröndbe gyűri a múltját, és új életet kezd egy másik országban, ahol még a kerítés is kolbászból van? Aztán ha kiderül, hogy mégse, már mindegy, majd elboldogul ott is valahogy az ember, talán jobban, mint itthon, de az biztos, hogy semmivel sem rosszabbul. Arra ritkán gondolunk, hogy ez kevéssé reményteljes, sokkal inkább kétségbeesett vállalkozás, hiszen, aki elégedett a sorsával, nem szakítja ki magát természetes közegéből. Ha pedig megteszi, akkor valami olyasmit vár ettől a szélsőséges lépéstől, amit nem kaphat meg itthon: az anyagi biztonságot, az élhető életet, az elfogadó környezetet, a korrektséget. Felvillan persze a kivándorlás kevésbé gyakori komplementere is, amikor a távoli országok lakói számára Magyarország jelenti a kiugrási lehetőséget, ez biztosítja a több szempontú vizsgálódást.
Azt, hogy az Illaberek mennyire aktuális és mennyire realisztikus, mi sem bizonyítja jobban, minthogy nem előre megírt darabról beszélhetünk, hanem egy műhelymunka eredményéről. A próbafolyamat során ugyanis nagyrészt a színészek rögtönzésére épülve állt össze a végleges szövegkönyv, amelynek egésze mikrotörténetekre hullik szét. A felvázolt sorsok olykor már-már tárgyilagos meséléssel közvetítenek a valóságról, máskor erős mélylélektani jelenségeknek lehetünk szemtanúi. A két szemléletmód között a szüntelen irónia, sőt önirónia biztosítja a kapcsolódási pontot.
Az előadás már az első percben kikacsint a nézőre, sikersztorival indít. Egy Andris nevezetű kisfiúnak felnőve sikerül óriási filmes karriert csinálnia Amerikában, hazatérése után pedig a király azon túl, hogy magas állami pozícióba helyezi, felajánlja neki jutalmul országának legfiatalabb lányát. A félreérthetetlen utalások után azonban a darab nem vet számot azzal a lehetőséggel, hogy a fiatalok boldogok lehetnek.
Egyedül Takátsy Péter és Rajkai Zoltán párosában érezhetünk némi elégedettséget, amely aztán gyorsan el is illan, mielőtt még megszoknák jó dolgukat. Éltek állampolgársági jogukkal, összekötötték életüket, ehhez asszisztáltak a hivatal kotnyeles munkatársai, Pelsőczy Rékával az élen, aki minden igyekezete ellenére kevéssé tudott napirendre térni egy „nem normális házasság” felett. Az esküvőt követő örömet felváltják az itthoni egészségügyi viszonyok okozta súlyos problémák: Rajkai nőgyógyásza nem tudja elviselni, hogy a petefészekrákos megszokásból, már-már kényszerből pénzt dugdos a zsebébe, elviselni az ország nem létező toleranciaszintjét. Külföldön könnyedén kap állást, ám párja nem tart vele, így élete egy részét ki kell szakítania magából – ez hivatott tanúsítani azt, hogy ilyen radikális döntést lehetetlenség meghozni áldozatok és szenvedés nélkül.
Láthatjuk, hogy a tanult embernek sem könnyű egy teljesen új világot teremtenie maga köré, hogyan is sikerülhetne ez egy ízig-vérig kisembernek? Keresztes Tamás építőmunkása naiv, rögtön bekapja a horgot: talál egy álláshirdetést, hitelt vesz fel, szerszámokat vásárol, hogy a kint keresett pénzből el tudja tartani a családját. A szerszámokat persze elveszik tőle a repülőtéren, és akármennyire is különösen hangzik, ennek a kisszerű embernek ez a kisszerű tragédiája az előadás egyik csúcspontja – itt már mindenki tudja, hogy nem lehet jó a vége. Aztán kiderül, hogy kalapácsra és fúróra egyébként sem lett volna szüksége, a biztosra ígért munka csupán szemfényvesztés volt, a bevándorlási maffia legegyszerűbb trükkje. A szép jövő elveszett, ahogyan a család is, a Rezes Judit alakította anyuka ugyanis otthonba viszi a gyermeküket, mert korlátozta őt keserves ápolónői munkájában. Nem maradt semmi, csak az agresszió, amely folytonosan munkálkodik azokban, akik számára minden nap egy újabb megvívandó harcot jelent.
Jordán Adél szintén a társadalom peremén lavírozó embertípust jelenít meg. Prostituáltként keresi kenyerét, nála nem láthatunk igazi kétkedést vagy tanácstalanságot, egyszerűen egyik napról a másikra él, a megaláztatásokat már aligha érzékeli. Az ő történetén keresztül látunk rá a magyar értelmiség drámájára is, ugyanis a valaha pesti egyetemen dolgozó nyelvprofesszor tolmácsol az örömlányokkal foglalkozó segélyszervezet munkatársának.
Mindeközben néhány, szarkazmussal kibélelt percben, képet kaphatunk arról, hogy egy-egy fiatal azért szeret Budapesten élni, mert a többi országgal ellentétben itt minden kiszámíthatatlan, például lehet, hogy aznap reggel nem jár a villamos, nem ér be a munkába. És ez mérhetetlenül izgalmas. Egy másik videóban hallhatjuk, ahogyan egy kivándorolt magyar nő azt nyilatkozza, hogy sosem volt honvágya, elvégre mit is hiányoljon? Van pénze, lakása, munkája, megtakarítása a nyugdíjas évekre – külföldön, nem pedig szülőhazájában.
Elek Ferenc EU-képviselője pedig tulajdonképpen arról próbája meggyőzni a tömegeket, hogy nem itthon rossz, hanem máshol túl jó, ezért tessék szépen csökkenteni a nyugati béreket. Milyen dolog az, hogy valaki meg tud élni a fizetéséből? Egyébként is, Magyarország Túró Rudit, Petőfit és Balaton-parti, fülledt nyarakat tud adni, mi más kell még a boldoguláshoz?
A csak néhány ponton érintkező szálakból is tisztán látszik, hogy Máté Gábor rendezése bár olykor vállaltan társadalomkritikai közhelyekkel operál, éppen emiatt képes világosan ábrázolni a kivándorlás problematikáját. És bár egy-két jelenet sántikál dramaturgiai szempontból és talán kissé hosszúra is nyúlik, a rendező nem fél behozni az éles politikát, az egymásnak feszülő érdekeket, és ami az előadás legnagyobb érdeme: nem akarja lenyomni a torkunkon, hogy itt és most döntenünk kell.
A játéktér minden apró részlete a migráció jelenségéhez tapad: a bútorokat és a falakat egymásra pakolt bőröndök alkotják, amelyeken nosztalgikus hangulatot teremtő tablóképek körvonalazódnak. A Kálmán Eszter tervezte díszlet stilizáltságával és látszólagos egyszerűségével erősíti a hétköznapiasság kulcsfontosságú motívumát: a sorsok, amiket a színpadon láthattunk, mindennapiak. Már megtörténtek, és meg is fogják ismételni önmagukat.
Mert valójában nem az az igazi csapás, hogy egyszer egy élet megbicsaklik. Illetve, persze, hogy az. De észre kell vennünk, hogy ma már ez a tragédia öröklődik – még akkor is, ha megpróbálunk nevetni rajta.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Dömölky Dániel
