Gimis koromban én is odavoltam egy nálam több évvel idősebb srácért, így aztán abszolút megértem Chbosky főhősét, az elsős Charlie-t, hogy beleszeret a végzős Sambe. Csakhogy ez az ügy reménytelennek tűnik: ebben a korban három év rengeteg, főleg, ha a lány az idősebb. Samnek ráadásul pasija is van, így Charlie többnyire csak ül és figyel – és gondolkodik. Meg leveleket írogat valami ismeretlen fazonnak, akiről azt hiszem, tudnom kellene, kicsoda is valójában, de sajnos végig nem jöttem rá.
Arra sem jöttem rá, hogy miért bélyegzik különcnek a srácot. Ugyanis nekem az a véleményem, hogy minden gyerek valamilyen, épp úgy, ahogy minden felnőtt is valamilyen. Nagyjából nyolc éves korára mindenkinek kialakul az alapvető személyisége, azok a tulajdonságai, amiért szeretjük, és azok a heppjei, amitől a legjobb barátai is a falra másznak. És Charlie is csupán valamilyen – nem különc, csak éppen vannak gondolatai. Hogy ezek mások, mint a barátaié? Hát persze, hogyan is lehetnének pontosan ugyanolyanok?
Meggyőződésem miatt aztán olvasás közben egyáltalán nem gondolkodtam azon, vajon Charlie miért ilyen visszahúzódó, vagy hogy miért baj, ha néha csak ül és gondolkodik. Hiszen vannak olyan gyerekek, akiknek be nem áll a szájuk, mások pedig akkor sem szólalnak meg, ha kérdezik őket. És talán emiatt történt az, hogy végül mégis csalódtam. Csak kicsit, de csalódtam. Az író ugyanis mindenáron meg akarta magyarázni, Charlie miért olyan, amilyen. És ezt nem kellett volna. Már csak azért sem, mert ez a magyarázat számomra sablonos, no meg olcsónak is találom. Mintha lenne egy bolt az éterben a kreatívoknak, telis-tele ötletekkel, mi legyen a történetben a következő fordulat, az indok, a motiváció – arra az esetre, ha épp nem tudnának jobbal előrukkolni. És ha elképzelem, hogy ezek az ötletek be vannak árazva, akkor bizony Chbosky csupán egy ötcentessel a zsebében tért be ebbe az üzletbe.
Emiatt aztán legszívesebben azt mondanám a könyv olvasóinak, hagyják az utolsó tíz oldalt, de attól félek, ez lehetetlen. Így inkább azt javaslom, mindenképp olvassák el ezt a könyvet, ha jót akarnak: ugyanis a könyv a fent ismertetett gikszer ellenére fenomenális.
Érdekes, hogy szerző alapvetően forgatókönyvíró, így az egyszeri olvasó azt várná, valami őrülten brutálisan akciódús könyvet kaparintott meg – de nem így van. Cselekményből persze kapunk bőven – de nem tolakodik úgy előre, mint mondjuk egy Steven Spielberg-filmben. Egy nagyjából átlagos amerikai sráccal nagyjából átlagos amerikai dolgok történnek. A már említett szerelmesedésen kívül lesz benne barátság, cigarettázás, drog, szex, családi összeveszés és kibékülés, terhesség, buli, zenehallgatás, könyvolvasás, színházi előadás és pár meleg srác. Ja, meg tévézés és némi iskolába járás.
A fenti listát olvasva szabad rákérdezni, mi a könyvben a különleges.
Meg is mondom.
A stílus.
Lenyűgözött, hogy az író milyen hihetően adja vissza a tinédzser fiúk gondolkodásmódját. Az amerikaiakra különben is jellemző tőmondatok, a csapongó hangulatok, gondolatok, amelyek néha a végletekig egyszerűek, máskor filozófiai mélységűek – ezek mind-mind rettentő hitelessé teszik a könyvet. Imádtam, amikor Charlie éppen a mélyreható gondolatait mesélte, aztán egyszer csak így fejezte be: „Apa így szólt: - Vannak emberek, akiknek sokkal rosszabbul megy a sora. – Anya egy szót sem szólt. Ennyi történt.”
A magyar kiadást a „modern Zabhegyező” jeligével próbálják eladni, és ebben abszolút van valami. Minőségi regény ez a fiatalok útkereséséről, amely nem kíván több lenni annál, mint ami. A célja csupán az, hogy bemutassa a fiatalok gondolkodásmódját. És valóban: már több mint egymillió olvasó borzongott meg azon, mennyire magára (vagy a gyerekeire) ismer ebben a könyvben.
Ha nem olvastad a Zabhegyezőt, annyi baj legyen. De az Egy különc srác feljegyzéseit vedd fel a listádra. Nem fogod megbánni.
Nádasi Krisz
