A Treat Williams főszereplésével forgatott mozi mindig is az egyik kedvenc kalandfilmem volt, mert szeretem azokat az izgalmas történeteket, ahol nincs hatszázkilencvennyolc csavar, és nem kell őket háromszor megnézni, hogy mindent megértsek – mert képesek egy szokatlan sztorival maradandó nyomot hagyni az elmémben.
Nemrég olvastam Vernétől a Nyolcvan nap alatt a Föld körült, és annyira lenyűgözött, milyen briliánsan mutatja be a szereplőket, hogy amikor a Könyvvásáron megláttam az Utazás a Föld középpontja felé c. művét, úgy éreztem, ezt nem szabad kihagyni.
Aztán mégis beletelt egy bő hónapba, hogy a könyv végére verekedjem magam. És amikor összecsuktam a fedelet, be kellett látnom, hogy ez az írás bizony manapság már közel sem adja azt, amit akár még harminc éve is nyújthatott. Akkoriban ugyanis lenyűgöző lehetett arról olvasni, milyen rétegek alkotják mondjuk a Föld köpenyét és milyen növényi, állati maradványokat találhatunk bennük, mi a különbség a gránit és a mészkő keletkezése között. Manapság azonban, ha ismeretterjesztésre vágyunk, a Wikipédiára jelentkezünk be. A könyvektől nem azt várjuk, hogy oktassanak, hanem hogy elvarázsoljanak, hogy behúzzanak minket egy párhuzamos világba.
A regény cselekménye nem varázsol el. Az eleje érdekesen indul: Liedenbrock professzor hazavisz egy furcsa, izlandi rovásírással jegyzett könyvet és megmutatja unokaöccsének, Axelnek. A könyvből kiesik egy – szintén rovásírással írt – jegyzetlap, és a két férfi nekilát a megfejtésnek. Hamarosan útra is kelnek – és innen kezdődik a mai olvasó szenvedése. A 250 oldalas könyvemben a 150. oldalon érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol Axel meglátja a földkéreg alatti tengert. Igen. Ez azt jelenti, hogy 110 oldalon keresztül barangol a két férfi - és hamarosan a vezetőjük is - Izland buckái közt, majd a vulkán gyomrában. És nem történik velük semmi izgalmas, azon kívül, hogy az unokaöcs egyszer rossz járatba téved és egy időre elveszíti társait.
Amikor hőseink elérik a tengert, megint csak napokon keresztül hajóznak. A következő izgalmas rész pár oldal erejéig tart, amikor is az utazók két tengeri szörnyet pillantanak meg, amelyek egymással csatáznak. A férfiak tovább hánykolódnak a tengeren, viharba kerülnek, kikötnek, találnak egy temetőszerű helyet, mintha meglátnának egy emberféle pásztort pár masztodonnal, aztán berobbantanak a sziklában egy járatot, amin keresztül a tutajukkal együtt hosszú-hosszú sorokon és lapokon át az Etna kürtőjébe, majd lankájára kerülnek.
És vége.
A filmmel ellentétben a történet legelején nem visznek magukkal egy férjét vesztett, bajba jutott hölgyet a kürtőbe, hisz a Föld középpontjába még rajtuk kívül nem merészkedett le semmilyen férj. Odalent nem bukkannak ismeretlen emberfajra és gyíkemberekre, nincsen gyógyító hatású növény, és így persze a maori törzsfőnök sebét sem gyógyítják meg (pláne, hogy nem Új-Zélandon találják meg a mélybe vezető utat, hanem Izland szigetén ereszkednek lefelé és Olaszországban bukkannak föl). Axel nem szeret bele egy vörös démonba és nem hagyja ott unalmas kis német unokahúgát, hanem éppen hogy feleségül veszi eme hölgyet, és a professzorral együtt híres lesznek.
Annak ellenére, hogy a könyv közel sem olyan izgalmas, mint a filmen megálmodott sztori, mégis megemelem a kalapom Verne előtt. Az ugyanis kétségtelen, hogy korát meghazudtoló alapossággal nézett utána a történet alapját logikusan képező háttérvilágnak, és az akkori olvasó számára abszolút hihetően és hitelesen mutatott be egy párhuzamos világot. Az én kiadásomban szerepel néhány helyreigazítás (például bizonyos fajok származását illetően), de azt hiszem, igen kevés olyan művet tudnék felsorolni, amelyben összesen három hiba van. Verne alaposságát, hitelességét és karakterábrázolását kevesen múlják felül. Biztos vagyok benne, hogy ha manapság írna, a mai divat és a mai olvasók igénye szerint, messze a legismertebb sci-fi író volna. Ismertebb, mint Jules Verne!
